1. fejezet 05. - Vallatás

Sziasztok. Sajnos nem tudtunk elmenni a koncertre, de egyetlen jó dolog benne az, hogy meg tudtam írni az ötödik töredéket/részt. Tudom, nem valami megynyerő a műfaj, de én ebben tudom igazán kiélni magam, de nyugalom, csak az első fejeztben lesz ennyi veszélyes akció, a többiben már a kapcsolatok, konfliktusok is helyet fognak kapni. :)

Ui.: Remélem most több visszajelzést kapok a részre! Jöhet tanács, dícséret, kiosztás, bármi, csak legyen már valami! ;) Jó olvasást!

Eddig történtek

   - Hosszú történet... túl hosszú - vettem mély levegőt. A jármű bizonyára kanyarodott, mert elvesztve egyensúlyom oldalra csúsztam mindeközben.

   - Rendben. Akkor mi legyen? - mondta tehetetlenül.

   - Van egy ötletem, de lehet, hogy nem válik be - álltam fel a földről szemeimet törülgetve. - Találkozzunk a parlament előtt délután négykor - vártam a választ, de semmi. Végül letettem.

   Remegő kezemből visszacsúsztattam a telefont rejtekére, s nehezen sóhajtottam. Izgultam, hiszen nem láttam előre a jövőt, mi lesz, mit kell tennem. Ehelyett félelem fogta el minden porcikámat, s arra koncentráltam, hogy tervem sikerüljön. A földre rogytam, majd az egyik falhoz kúsztam, és ájulást színleltem, mintha a kábító lövedék hatása még mindig élne. A fekete burokra, melyet szemhéjam vetített elém, elképzeltem az egész sikeres tervet, s annak hátulütőit, lehetőségeit. Egyfolytában arra gondoltam, hogy ha nem sikerül a tervem, engem is elfognak, s a fiúkat is, és már késő lesz, de ha még sikerül is, veszélybe keverem őket, és azt sosem bocsájtanám meg magamnak.

   A kocsi hirtelen nagyot fékezett, fejemet erősen a falba vertem. Szédülni kezdtem, s az egész világ bezárult szemeim előtt. Nem álmodtam, s nem reméltem, csupán eszméletlenül hevertem a földön, mint valami kiszolgáltatott rongybaba.

***

   Kis idő múlva magamhoz tértem, s szemeim előtt nem volt minden tiszta. Valaki rángatott, én pedig követtem. Kopár, ismeretlen helyen járhattunk. Nem voltak csak apró neszek, kutyák sem ugattak, motorok sem zúgtak. Helyette mély hangok társalogtak egymással. Majd egy épületbe vittek, és hideg, félelmetes szobába zártak. Nem tudtam felmérni a körülöttem lévő történéseket, a fáradságtól földre rogytam, és álomba merültem.

  Teltek-múltak a percek, bizonyára már a fiúk is kiértek a Duna csörgedező vize mellé. Engem kerestek, de nem tudtam ott lenni. Képtelen voltam a szökésre állapotom miatt. 

  Valahol a nagy semmi szélén, a másik két srác szenvedett bezárva, elrabolva. A hely minden pontját kamerák figyelték, biztonságiak kószáltak a szűk folyosókon.

  - Mióta vagyunk itt? - támaszkodott falnak Olivér. Nagy, reménnyel teli szemekkel bámult társára, bíztató szavakat várva.

  - Nagyjából két napja - Szikszai a lenti vaságyon hevert, kezei tarkójára téve párnaként szolgálták.

  - Jó lenne rájönni, hol is vagyunk valójában... - sóhajtott hosszan a szőke fiatal, s valamely égből pottyant csodára várt.

  - Nyugi, rosszabb is lehetne a helyzet... - mormogta a másik halkan.

  - Mint például? - elveszettsége érződött szavain. Ekkor egy kigyúrt, kopasz őr lépett be, s a cella ajtajához indult. Hosszú, fekete köpenye lobogott szélsebes léptei közben, s mikor odaért, megállott, és az övére akasztott fegyverek között kulcsait kereste. A két rab dermedten bámult, nem tudhatták, mik lesznek a fejlemények. Az őr végre megtalálta a cella kulcsát, és csörgés-zörgés közepette kinyitotta.

  - Patocska! - szólította hangosan, rekedten.

  - Igen! - bökte ki halkan, majd a kopasz elé sétált.

  - Kihallgatás! - ennyit mondott csupán, s egy lökéssel megfordította a fiút, és kezeit hátra bilincselte. Aztán újra maga felé fordította egy határozott kis lökéssel, s kivezette a fogdából. Maga után bekulcsolta az rács ajtaját, bezárva Szikit egyes egyedül.

   Olivér a goromba pacák előtt kullogott, lassan, s minden lépésénél egyre közelebb került az ismeretlennek, és a hosszú-hosszú folyosó végéhez értek. Két férfi állt ölbe tett kézzel a bejárat előtt, sötét ruhában, napszemüvegben, baseball-sapkában. Az őr intett nekik, erre ők egy lépést odébbálltak. Olit hátba lökte a fickó, és kénytelen volt bemenni a korom sötét helyre. A kísérője feloltotta az asztali lámpát, ami egyenest egy székre világított. A kétségbeesett fiú nagyot nyelt, s kutya-kötelessége volt leülni oda. Előtte egy fura alak ült, szinte elnyelte a sötétség.
   - Nos, biztos érdekel, hova kerültél - kezdte mondandóját ravasz hangon. - Viszont... engem is érdekelne valami - megállt egy pillanatra. - Nincs véletlenül egy furcsa lány ismerősöd? Esetleg amerikai származású? - megint  várt, gondolkodott. Közben Olivér nagyokat nyelt, szemei könnybe lábadtak. Senki nincs hozzászokva az ilyen, titokzatos és veszélyes helyzetekhez. - Esetleg olyan, akinek valami oknál fogva fiú neve van? - faggatózott, de Oli meg se mukkant. - TEHÁT?! - csapott az asztalra ordítva. - KI VELE! MIT TUDSZ KEITH JORDENS-RŐL? - állt fel mérgesen.  

   - Semmit - habozott egy kicsit, és magabiztosan a vallató felé nézett.
   - Hazug! - zendített rá megint. - Dönthetsz - higgadt le. - Vagy elmondod... vagy a biztos halál. Na?!
   - Akkor inkább meghalok, minthogy áruló módjára bárkiről is leadjam a lapot! - határozott volt, ugyanakkor a félelem benne lapult.
   - Szóval ismerted?!
   - Nem igazán...
   - Rendben. Te akartad - suttogta. - Elvinni! - kiabált az őrnek. - Aztán majd meglátjuk mi vár rád, Oliver - mondta utólag halkan, direkt angolosan kiejtve.
   Visszakísérte a kopasz a cellájába, majd Péter volt a soros. Mikor a két srác elment egymás mellett bíztatóan néztek a másik szemébe. Szikié ijedt volt, Olivéré kissé könnyes, de mindkettő azt sugallta: "Nyugalom. Nem lesz semmi baj!"
   Ugyanoda vezérelték Petit is, ahova társát. Abba a székbe ültették, ahova Patocskát is, de már lámpafénynél várták. Semmi nem változott ott az elmúlt három-négy percben. A gonosz ember a túl oldalon megint elkezdte mondandóját.
   - Gondolom, már kíváncsi vagy, hova is kerültél valójában... Elárulom, ha te is megosztassz velem valamit - várt, s kacagott egyet. - Ha jól sejtem, jóba vagy egy félig magyar, másrészről amerikai lánnyal, nem, de bár? - Szikiben is megvolt a félelem és bátorság keveréke, ám nem tudta eldönteni, melyik út lenne a helyes: az árulásé, vagy az ismeretlen. - Netán Keith Jordens? - sunyi tekintete alig látszott a sötét teremben.
   - Igen. Kedves lány! - bólintott rá vakmerően.
   - Kedves?! - nevetett gonoszan. - Akkor te nagyon félreismerhetted. 
   - Nagyon is jól ismerem! - és kimondta a varázsszót, ami más esetben egyenes út a halál felé, de itt, bökkenő nélkül vezetett az árulás kórtermébe. 
   - Akkor... Nem óhajtanál valami érdekeset elárulni erről a "kedves" lányról? - ekkor a fiú mögött álló őr már fegyverét emelte volna, de ezt félbeszakította valami. Illetve valaki.
   Az ajtó nagy csattanással kinyílt, s egy húsz év körüli férfi állt meg az ajtóban. Arca titokzatos volt, szemét sötét napszemüveg fedte, egyenruhája egyezett a kopasz fickóéval, de valami mégis más volt benne...