Második díjam

Köszönöm a Larry and Elounor c. blog írójának, Andrea Ranocchia-nak :)

2. fejezet 04. - Mi történt?

Sziasztok. A sok részkihagyás után most újra visszatértem hozzátok a vakációmról. Ezt a részt sajnos egy napos elcsúszással tudtam csak hozni, remélem nem öltök meg érte. Ha tetszett, kérlek hagyjatok magatok után lábnyomot kommentben, kíváncsian várom a negatív véleményeket is! Ha új vagy, akkor oldalt ajánlom a feliratkozás gombot! ;) 

". . . szemébe krokodilkönnyek szöktek. . ."

Eddig történtek 

    Mikor mindez tudatomig hatolt nagyon elszomorodtam. Tudtam, hogy apámmal kell maradnom és támogatnom. Ez az egész hatalmas erőt adott.

   - Apa! - erőltettem magam halk, mégis érthető beszédre, s résnyire nyitottam szemeim. 

- Kislányom! - fülig ért a mosolya, közben öröm könnyeit hullatta.

***

   Az idő gyorsan telt. Az orvosok sürögtek forogtak körülöttem, a nap huszonnégy órájában vigyáztak rám. Az állapotom? Volt kritikus és volt, hogy már pár szót tudtam beszélni édesapámmal. Sziki egyszer se jött be hozzám,  mert tudta, ebben az időszakban bőven elég nekem apám nyugtató, szívmelengető társasága is. Ugyanakkor legbelül ugyanúgy magamnál voltam, gondolatmenetem pörgött, még ha egy picike mozdulatra is képtelen voltam. 

   Gyönyörűnek ígérkezett a tízedik napom, mikor végre Sziki jött be hozzám korán reggel. A nap sugarai be-bekukucskáltak a függöny árnyékán keresztül utat törve maguknak, s odakinn a madarak aranyos csivitelésbe kezdtek. Már-már nem voltam eszméletlen, csupán iszonyú mélyen aludtam. Az ajtó halk csapódására és nyikorgására kezdtem ébredezni. 

   - Édesem! - szólított kedvesen a maga rekedtes hangján; aztán helyet foglalt a még mindig az éjjeliszekrény előtt porosodó kis széken. 

   Fáradtan pislogtam kettőt, majd mikor felemeltem jobb kezem, hogy megdörzsöljem szemeim feszítő fájdalom mart nyakamba. Hirtelen sziszegtem fel rá, amitől Sziki szemébe krokodilkönnyek szöktek. Majd óvatosan letettem magam mellé, a fehér takaróra karomat, s éreztem, hogy a fiú finoman megfogja kezem. 

  - Sziki? - hangomon érezni lehetett a kimerültséget, melyet a félelemmel teli boldogság ötvöz. Szememet csupán résnyire bírtam nyitni a vakító fényesség miatt.

  - Igen? - ült mosoly arcára.

  - Szeretlek, nem akarlak elveszíteni - dadogtam halkan, s legszívesebben a karjaiba borultam volna. - Ugye. . . ugye te sem? - böktem ki nehezen a szavakat, melyekre a válasz hallatán megtudom, ő is szeret-e.

  - Dehogy! És nem is foglak. Én is szeretlek; mindennél jobban - kellő magabiztossága megnyugtatott.

  - Alig várom, hogy hazamehessek! - jelentettem ki reménykedőn.

  - A főorvos azt mondta, hogy amint javul az állapotod mehetsz. Még a napokban!

  - Komolyan? - kuncogtam boldogan, amennyire tudtam.

  - Persze; de pihenned kellesz! - tudtam, hogy aggódik értem.

  - Olivér jól van? - érdeklődtem a másik fiú után, aki végig ott volt Szikszai mellett.

  - Ő is félt téged, de egyébként jól van. Éppen. . . - Belekezdett valamibe, de elcsuklott a hangja. Érdekes, pont a lényeg előtt; gondoltam.

   - Éppen mi? - tudtam, hogy valamit nem akar elmondani. Ehhez már elég rég óta ismerem.

   - Mindegy, hagyjuk. Nem fontos - lehető legrosszabb kijelentés, amikor az ember ilyet kérdez valakitől. Tehát most tényleg lényegtelen az eset, vagy nagyon is rám tartozik, csak ilyen helyzetben nem akar felzaklatni.

   - Biztos nincs semmi baj? - kérdeztem utána, de erre csak rázta a fejét. - Rendben - sóhajtottam.

  Ekkor egy nővér jött be, reggelit hozott számomra. Nem volt több mint némi lekvár, egy kis vaj és egy szelet kenyér félbevágva, mindezekhez apu híres gyógyteája szolgált folyadékul.

   - Köszönöm! - néztem a lány felé, aki éppen az éjjeliszekrényre rakta le a kistányért.

   - Jaj, semmiség. Természetes dolog - mosolya őszinte volt, biztató.

   - Megkenjem? - kérdezte Peti a késért nyúlva.

   - Megköszönném. - Közben végig azon gondolkodtam, érdemes-e tovább nyaggatni Sziki, hogy elárulja végre, amibe belekezdett, s hogy vajon miért nem akarja elmondani. Olyan rémes lenne? Talán - gondoltam -, Olivér házasodni készül? Vagy ami még ennél is rosszabb, jelentkezett egy tehetségkutatóba, hogy hátha sikerül eladnia magát? NEM! Tudom már! A leendő Mrs. Patocska kisbabát vár, és olyan sokkot kapott a hír hallatán, hogy elment kocsival Angliába, de visszainduláskor a kocsija is megtudta mi van, aztán meg felrobbant. Oh, Keith, a te morbid fantáziád.
     Ekkor kizökkentem gondolatmenetemből, mivel Sziki éppen azon mesterkedett, hogy az ágyamat ülő helyzetbe állítsa. Először nem értettem, mire kell neki ez az egész.

    - Mond, hogy "Ááá"! - szólt, majd miután kitátottam számat egy darabka kenyeret tett bele.

    - Gáz, hogy így kell etetni engem - beszéltem teli szájjal, aztán lenyeltem. Erre Szikszai csak felnevetett, majd törte is a következő darabot.

     Eltartott olyan öt percig, amíg megreggeliztem, majd hosszú-hosszú csend vette kezdetét. De nem olyan kínos csend-fajta, hanem egészen más. Fülig érő szájjal néztük egymást, teljesen elvesztem tekintetében. Hirtelen telefoncsörgés törte meg a csendet. Sziki azonnal farmerkabátja zsebébe kapott, amikor megszólalt Olly Murs és Flo Rida Troumblemaker száma.

     - Ki az? - szokásomhoz híven kíváncsiskodtam.

     - Olivér. - Meghökkenve bámulta telefonját, majd füléhez emelte. - Igen? - szólt bele, s beszélgetni kezdett a vonal túlsóvégén lévő Olivérrel; már ha ő az. - Aha, értem. Mikor? - bizonyára egyből kapott rá választ. - Még nem, de nem sokára fog; majd megyek, most le kell tennem. Szia!
    Visszacsúsztatta nadrágja zsebébe a telefont, és felállt.
     - Hova mész? - érdeklődtem gyanúsítón.
     - Ömm. . . A srácokkal összefutunk ebéd előtt egy kajáldában, megbeszélni a dolgokat - vakarta meg a fejét egy érdekes mosoly kíséretében.
     - Oh, tényleg? - pislogva pillantottam el Sziki felől. - És milyen dolgokat? - összeharaptam a számat, úgy néztem újra rá.
     - Hát ömm. . . izé. . . A zenekarról.
     - Oké, menj csak. - Az ajtó irányába indult egy halk helló után. - De előtte lenne egy kérdésem! - S megfordult. 

      - Mi lenne az? - nézett mélyen a szemembe türelmetlen mosolyával, mintha azt hinné magáról, gondolatolvasó.
      - Ami előtt - tudod - idekerültem, az előtt mi történt? - faggattam a számomra már homályos eseményekről. 

   

Első díjam

Köszönöm, Miss Kinga-nak :)

2. fejezet 03. - Éreztem...

Sziasztok. Most időben érkezem az új résszel, ugyan kicsit későn. Remélem tetszeni fog, és kapok megjegyzséeket, véleményeket, legyen akár az negatív/pozitív. Na akkor jó olvasást, és jó éjszakát! :) 

"Minden apró kis dobbanást éreztem..."

Eddig történtek 

   - Bemehetünk? - szinte könnyes szemmel nézett a főorvos úrra. 

   - Természetesen - bólintott rá -, de lehetőleg halkan! - figyelmeztette őket, hogy semmi képen ne zavarják a beteget. Szikszai uram pedig már ment is. 

   - Javult az állapota? - lépett egyet a fehér köpenyes felé. 

   - Nem sokkal... Talán rosszabbodott. Rengeteg vért vesztett, de szerencsére nem volt túl mélyponton ahhoz a golyó, hogy azonnal kivégezze - sajnálatra kényszerülve összehúzta száját. - Csoda, hogy túlélte! - sóhajtott, majd derekához nyomva mappáját, megigazgatta a lapokat, és továbbment. 

   - Értem - súgta lefagyva.

  A folyosón való bájcsevejek közepette továbbra is puha ágyamban feküdtem egy kórházi szobában, elkülönítve mindentől és mindenkitől. Nyugalomban. Végre, de jó ezt mondani, főleg a sok harc, küzdelem után.  A szobát néma csend járta át, s csak a műszerek pityegését lehetett hallani, melyek életben tartottak. Még egy árva bogár sem szállhatott be az ablakon, s a vendégeknek kizárólag szájmaszkban volt szabad a közelembe jönni.

   Hirtelen az ajtó érdekes nyikorgását hallottam, majd valaki belépdelt. Útja egyenest mellém vezetett. Sziki volt az. Szemei könnybe lábadtak, sírásra készen. Finoman megfogta kezemet, majd a mellkasához nyomta. A szívéhez. Minden apró kis dobbanást éreztem, s szám picike mosolyra húzódott. Boldog voltam; szerelmes. Egy srácba, aki kitartott mellettem és velem volt. Úgy éreztem érzéseim kölcsönösek, de nem voltam benne biztos. Legszívesebben felálltam, s karjaiba borultam volna. Nem tehettem. Ágyhoz kötött a sok vezeték, gépezet, s egyetlen rossz mozdulat, nekem végem.

   Percekig állt mellettem Szikszai, szorította kezemet, s nem engedett. Mígnem újra nyikorgott az ajtó, s ezúttal egy váratlan vendég lépett be rajta. 

   - Légy szíves! - szólt Szikinek halkan, aki elengedett, majd távozott. A fickó pedig közelebb jött. Arcán látszott, hogy pityergett, szomorú volt. Csendesen állt ott, nem akarta megzavarni nyugalmam. Körbejárta a helyet, szétnézett. Aztán megállt az ablaknál, s a függönyt finoman félre tolva gyönyörködött az épületet körülvevő parkban. Majd a távolba nézett. Megpillantotta a városban nyüzsgő tömegeket, a közelben lévő szmogos utakat. Egyszerre látta Budapest apró, mégis szép tájait és a rémületbe ejtő magas bérházakat, melyek között ki tudja, mi történhet meg. 

   Tett még egy lassú kört az ágyam körül, majd megállott a szék előtt. Lágyan, mosolyogva nézett rám, kopasz fején megcsillant az ablakon beszűrődő napfény. Ugyan, akkor nem láthattam, mégis el tudtam képzelni, ahogyan ott áll mellettem, aggódva, ámbár boldogan. Évtizedek óta nem láttam már, biztos sokat változott! 

   - Keith... - szólított meg, s hangján lehetett érezni, hogy könnyek folydogálnak az arcán. - Tudod... én... - dadogta - nagyon sajnálom mind azt, ami történt veled - sóhajtott egy nagyot, majd megakadt a hangja. - Minden az én hibám. Sajnálom - hajtotta le mélyen a fejét és elfogta a sírás. Helyet foglalt a széken; megszorította kezemet. - Ugye hallasz engem? - reménykedett. - Nos, akkor el kell mondanom valamit - megint megállt, hogy összekaparássza gondolatait. - Tudod, sosem voltam az a minta apuka, de ezt egy valami még nehezebbé tette. Minden még születésed előtt kezdődött. A legjobb haverom, Chris, mindig ott volt mellettem. Napjaink legnagyobb részét egymással töltöttük. Éppen ezért kezdtük megutálni egymást. Akkoriban végeztem az egyik amerikai rendőr akadémián. Vizsgáznunk kellett, de ő elbukott. Nagyon irigy lett rám. S még rásegített, hogy valahogy elcsábítottam tőle anyádat. Ezzel mindent tönkretéve - ennél a részletnél már nagyon maga alatt volt, erősebben kezdte szorítani bal kezemet. Nem tudta egyből folytatni, nehéz volt számára visszaemlékezni ilyesmikre. Végül erőt vett magán és újra belekezdett. - Chris ekkor mérhetetlen szinten meggyűlölt minket. Elhatározta, hogy bosszút áll, ezért nyoma veszett egy időre. Eztán, mikor már anyáddal összeházasodtunk, te úton voltál, s mikor újdonsült otthonunkba költözködtünk ez a patkány ránk támadt. Titeket sikerült elbújtatnom, de nekem már késő volt. Elfogott. Anyád úgy tudta meggyilkolt. Nagyon féltett téged, s születésed után Amerikából elhozott téged Magyarországra. Nevelőszülőket fogadott, és titkos testőröket, akik minden léptedet sólyomszemmel figyelik. S nem sokra rá neki is nyoma veszett. Patkány elfogta, s megpróbálta megerőszakolni... de amikor ő ellenállt... - itt végleg megcsuklott a hangja. Sírni kezdett, s félt, hogy engem is elveszt. Magát okolta mindenért, de abban a pillanatban beláttam, hogy értelmetlenül.
   Mikor mindez tudatomig hatolt nagyon elszomorodtam. Tudtam, hogy apámmal kell maradnom és támogatnom. Ez az egész hatalmas erőt adott.
   - Apa! - erőltettem magam halk, mégis érthető beszédre, s résnyire nyitottam szemeim. 

2. fejezet 02. - Váróterem

Sziasztok. Táborban voltam, így nem tudtam hozni az új töredékeket, sajnálom. De megérkeztem a következővel, és kedden megint itt leszek veletek! Nektek hogy telik a nyár? Szoktatok olvasgatni? :)

Na puszi, várlak titeket holnap után is! 

"Halálomon voltam, nem éreztem, nem hallottam."

Eddig történtek 

   - Gőzöm sincs! - sóhajtott a másik. 

   - Akkor mi legyen? - kérdezte féltőn, aztán asztalhoz ült.

   - Hívni kellene a rendőröket - huppant le ő is ölbe tett kézzel, s a fejét vakarta. 

   - Ne feledd el, mit mondott Keith. Inkább hanyagoljuk... - mondta, majd enni kezdett. 

   - Valamit akkor is tennünk kell! - felállt, s mobiljáért ment. 

   Halálomon voltam, nem éreztem, nem hallottam. Egyetlen érzés tartott még életben. A múlt poros, töredezett emlékei jelentek meg szemeimben. Mikor még kisgyermekként szaladtunk mezítláb a harmatos fűben kora reggel, s nagy huppanással mindketten földre estünk. Elmerültem tekintetében és már akkor, gyerekként beleszerettem. S később, kisdiák korunkban, mikor nagy vihar közeledett, ő megfogta kezemet, odaadta kiskabátját, és úgy mentünk végig a hosszú utcán, esőben, szélben.

   Gyorsan peregtek le előttem a gondolatok, már-már azt hittem, itt a vég. Talán utolsó pillanataimban valaki hangját hallottam. Hozzám szólt, de nem értettem. Próbáltam felé fordulni, de egyszerűen nem ment. Apró tapintásokat éreztem nyakam környékén, majd eszméletemet vesztettem. 

***

   A kórház elrettentő, mégis melegséggel teli. A kórtermek előtt mindig várt valaki egyetlen árva széken üldögélve. S az orvosok, mintha a kezükben lenne minden hatalom, úgy rohangáltak a folyosókon, sokszor idegesen, volt, hogy boldogan. Mikor melyik. Mindig is rettegtem ettől a helytől. Sosem akartam oda kerülni, e kívánságom pedig teljesült is volna egy életre, ha nem lenne halálos ellenségem. 

   - Mi történt? - rontott ki a harmadik emeleti lépcsőházból egy kemény kalapos ürge ezt kérdezgetve idegesen. A folyosó végén üldögélt csak négy srác, nyugisan, féltve valakit, aki fontos számukra. Engem. Feléjük tartott sietősen, egy időre abba hagyva a hangoskodást. Mégse! Tévedtem. Az ajtóhoz ment. Leskelődni próbált az ablakon, de hiába; bent behúzták a hófehér függönyt. 

   - Ki van odabent? - fordult szemrebbenés nélkül a srácok felé. Leplezni akarta aggodalmát valakiért, akivel igazából sosem törődött mostanáig. 

   - Miért érdekli? - kérdezett vissza a szőke, Olivér, miközben tekintete mereven a padlóra szegült. 

   - Hogy miért érdekel? - förmedt rá türelmetlenül. - Szerinted? Nem hiába kérdeztem! - majd sóhajtott párat és újra kitört, mint valami vulkán egy elhagyatott szigeten. - A lányom veszélyben van! Akár meghalhat, ha nem találom meg. Felfogtad?! - Oli továbbá is csak nézett ki a fejéből, ezzel egy szempillantásnyit sem vetve a fickóra. 

   - Uram - szólalt meg Sziki, ki az ablak másik végében állva leskelődött könnyes szemekkel, szinte már az üveghez tapadva. - Keith - fordult meg. - Nem véletlenül Keith Jordens-et keresi? - pislogott felé, semmit nem sejtve arról, hogy én mindvégig abban a hitben éltem, hogy apám elhagyott minket, s talán ezt az elmúlás követte. 

   - De... Igen. Ő az? - lépdelt közelebb Petihez, aki tiszteletre méltón arrébbállt egy lépést. - Mi történt? - látva engem, a sok műszerre, infúzióra kötve könnyes szemmel erőltette magát beszédre. Szavai halkak voltak, nehezek. Szíve egyszerre tonnákat nyomott odabent, főleg a dühtől, mit maga iránt érzett. Elhanyagolt, olyannyira, hogy életemben láttam vagy kétszer... Se. 

   Sziki átlépkedett amoda, annak reményében, hogy a függöny egy égi csoda folytán életre kel és arrébb sétál, hogy ő is szabad betekintés élvezhessen. A másik három srác csak ült, s várta a történéseket. Olivéren és Szikin kívül senkinek sem jutott el tudatáig mi is történt valójában. Érteni, hiszen ők nem aggódtak annyira értem, az életemért, s hogy valaha láthatnak-e még egy másodpercre is.

   A hosszú, borzalmas csendet a főorvos hangja törte meg, kinek tekintetén látszott, mit akar mondani. 

  - Uraim! - szólt, majd mindhárman távoztak. Sziki, s a másik fickó, mintha meg sem hallották volna! Mozdulatlanul vártak tovább. Peti kiskutyus szemeiből folytak a könnycseppek látva a kórházi szoba rejtelmeit. Az ismeretlen szinte már idegességében majdhogynem ordított, mint a fába szorult féreg. Mérges volt magára, hiszen réges-régen elfutott a veszély elől; majd várt, s várt, pedig mindig is tudta, hogy ez az egész be fog következni. Csak magát okolhatja, senki mást a világon! Tudta, de hidegen hagyta. Sosem értettem. 

   A doktor lépett be a szobába, s mozdulatainak apró nesze egészen fülemig hatolt. Lehet, nem láttam, s beszédre képtelen voltam, viszont hallottam és éreztem mindent, amit az emberi érzék képes. A két kuksoló szemei végig az orvoson voltak, így teljes biztonságban érezhettem magam minden gyötrelemtől. Infúziómat kicserélte, s minden műszert ellenőrzött. Majd a fiúkra nézett, intett, és kiindult a folyosóra. 

   - A lány még mindig eszméletlen, de minden rendben van - folytatni szerette volna, de Sziki féltő hangja megszakította. 

   - Bemehetünk? - szinte könnyes szemmel nézett a főorvos úrra. 

   - Természetesen - bólintott rá -, de lehetőleg halkan! - figyelmeztette őket, hogy semmi képen ne zavarják a beteget. Szikszai uram pedig már ment is. 

   - Javult az állapota? - lépett egyet a fehér köpenyes felé. 

   - Nem sokkal... Talán rosszabbodott. Rengeteg vért vesztett, de szerencsére nem volt túl mélyponton ahhoz a golyó, hogy azonnal kivégezze - sajnálatra kényszerülve összehúzta száját. - Csoda, hogy túlélte! - sóhajtott, majd derekához nyomva mappáját, megigazgatta a lapokat, és továbbment. 

   - Értem - súgta lefagyva.

Felmerült gondolatok, kérdések

Sziasztok. Nem igazán terveztem olyan bejegyzést, ami nem a törétnetről szól, de muszáj írnom egyet.
Nagyon sokan feltesznek magukban kérdéseket a blogommal kapcsolatban és nem találják rá a választ, így hát le kell írnom.

Miért nincs prológus? - teszi fel magában a kérdést egy erre tévedt túrista.
Nos, a válasz egyszerű, és reális. Először is, mielőtt az is szóba kerülne, hogy azért, mert apszolúte kezdő vagyok, elárulom NEM. Egyszerűen nincs. Már az elején sem terveztem ilyen részt. Töredékek vannak, de erre később térek ki.

Mik azok a töredékek? - értetlenkedik egy új olvasó. 
Egész életemben azt hallottam, hogy legyek egyedi. És amikor követtem a blogos népnek szokásait, akkor kaptam egyet-kettőt a fejemre. Írói szabadság van, akkor miért ne nevezhetnénk így a részeket?

Hány részt tervezel a blogba? - kérezi egy olvasó, aki fél, hogy közeleg a befejezés.
Őszintén? Gőzöm sincs!  Mivel nincsennek előre megírva a részek, illetve töredékek, menet közben találom ki a sztorit, és fogalmazom meg a történet. Ez nálam hosszabb ideig is eltarthat, ezért nem hozok sűrűn részeket. Néha az utolsó pillanatra hagyom a munkát, mert (régebben) hat nap alatt volt hét féle ötletem hozzá, a nyolcadikat pedig megírtam.

Ki munkája a design? - álltalában kritikusok keresik rá a megoldást. 
Természetesen az enyém. Sosem szoktam más munkájával dicsekedni, ezért szerkesztem ízig-vérig magam a blogot, amihez hozzá tartozik a kinézet is. Mint azt láthatjátok, és be is vallom most, hogy nem vagyok profi, nem leszek, de még akarni se akarok az lenni!

Hova lett a trailer? - érdeklődik egy lusta alak.
A második fejezet végére tervezem. De ha megerőltetitek magatokat, és beleolvastok a Fülszövegbe, akkor megtudjátok a lényeget.

Miért van fiú neve a főszereplő lánynak? - mindenki beleköt ebbe, mióta megvan a blog. 
Mint azt már említettem, az írói szabadság az oka. Egyszerűen nem találtam rá illő nevet, így jött, hogy félig külföldi lesz - vagy valami ilyesmi - és fiú nevet kap, aminek a sztorihoz is lesz köze majd. [Személy szerint én mindig Keitnek mondom, de ha jól tudom Kisznek kell... :D]

2. fejezet 01. - Valamit tenni kell

Hali! Itt is van a SOON-om első részlete, a többit is hozom nem sokára, de nem ígérem biztosra, hogy még ma jelentkezem, viszont igyekszem! ;) Na most aztán tényleg kíváncsi vagyok a komikra, mert a végén még fenyegetőznöm kellesz, hogy ennyi meg annyi komi után hozok csak érszt! :D 

"A szerencsések elfuthatnak, de a többiek halnak vagy ölnek"

Eddig történtek 

  Mutató ujja lassan közeledett a kis kallantyú felé. Éreztem, hogy a csövet erővel a nyakamhoz nyomta. Végül megtette. Lőtt, én pedig a következő másodpercekben zihálva, levegőért kapkodva földre rogytam. Nyakamból ömlött a vér, és tehetetlenül feküdtem.
    Utolsó pillanataimban még fél füllel hallottam a gonosz, vérfagyasztó kacajt, s az belefúltam az élet folyójába. 

***

   Nagy csend járta át az épületet. Minden jó gondolat feledésbe merült. Kivéve három srácot, kik óvatosan lopakodtak végig a folyosón. Bármi is történt volna, már ott nem volt menekvés. A szerencsések elfuthatnak, a többiek halnak vagy ölnek.

   Az idegen ember kezében tartotta pisztolyát, óvatosan lépdelt végig a falhoz simulva. A másik kettő pedig követte. Egyre közeledtek a hatalmas vasajtó felé, mely mögött hideg terem lapult, amely titkai nem kedveznek élő embernek. 

   Valami zaj szűrődött át a falakon. Valaki gonoszan, rettegetten nevetett. Majd csörgés-zörgés járta át a helyet, s a nesz az ajtó felől jött. Bizonyára Patkány akart kijönni, de valamiért visszacsukta a félig résnyire nyitott bejáratot.

   Azok hárman dermedten bámulták, mi lesz ebből.

   - Most mi lesz? - suttogott Olivér bizakodón.

   - Nem tudom - válaszolt Sziki halkan, mire haverja furán nézett rá, s legyintett.

    Vártak még mozdulatlanul egy-két percet, majd megtörték a csendességet.

   - Gyertek - szólt a vezér, s a másik irányba kezdett lassan menni.

   - Hova megyünk? - kérdezősködött megint a két fiú.

   - Fedezékbe. Túl veszélyes lenne itt várakozni, míg ők odabent vannak, s kitudja mikor jönnek ki - magyarázkodott gyorsan.

   - Nem úgy volt, hogy bármi áron megmentjük Keith-t? - aggodalmaskodott Sziki, miközben elindult tyúklépésekben a többiek után.

   - Nem tudod, kikkel van dolgunk - fordult felé az idegen férfi, s arcára félő szigorság ült. - Kemény bűnözők, akikkel nem tudunk csak úgy, fél kézzel elbánni. Előbb felderítjük a terepet, majd kimentjük. Keith erős lány... Tud magára vigyázni!

   - De, mi van ha... - félbeszakították.

   - Nincs de! Két perc az egész, nem lesz baj! - parancsolt rá a "főnöke", majd újra elindult.

   - Értettem - hajtotta le fejét búsan, de legbelül érezte, hogy nincs minden rendben.

   Pár másodperc után egy kis szertár ajtaja előtt állottak meg. Óvatosan benyitottak, s előbb Olivér, majd Peti ment be. A harmadik srác éppen követte volna őket, mikor léptek neszét hallotta. Egy őr lépett elő a folyosó végén.

   - Meneküljetek! - pillantott a fal mellett lévő fatákolmányra, s annak a végében lévő, rongyokkal fedett nyílásra. S bezárta őket, kitéve magát a veszélynek.

***

   Eközben valahol a belváros legmélyén, egy bérház ablakai pislákolva tekingettek ki álmosan az utcára, ahol lassacskán megkezdődött az éjjeli nyüzsgés. Odabent, két fiú készült éppen vacsorázni. Egyikük a nappaliban lévő kanapén heverészett, telefonozott. A barátja pedig éppen a konyhában sürgött forgott.

   - Francba! - dühöngött magában, s felállt.

   - Mi az? - kérdezősködött Benny, miközben egy nagy tál krumplipürét helyezett az asztal kellős közepére. 

   - Ugyan mi lenne? - Ya Ou idegesen járkált fel, s alá a nappali padlóján, miközben mobilját szorosan a füléhez tartotta.

   - Nem veszik fel? - pakolta sorba a tányérokat és evőeszközöket. 

   - Nem - miután egy újabb sikertelen híváson lett túl, mérgében az egyik fotelra dobta készüléket.

   - Mi történhetett? - ijedség ült Bence arcára.

   - Gőzöm sincs! - sóhajtott a másik. 

   - Akkor mi legyen? - kérdezte féltőn, aztán asztalhoz ült.

   - Hívni kellene a rendőröket - huppant le ő is ölbe tett kézzel, s a fejét vakarta. 

   - Ne feledd el, mit mondott Keith. Inkább hanyagoljuk... - mondta, majd enni kezdett. 

   - Valamit akkor is tennünk kell! - felállt, s mobiljáért ment. 

1. fejezet 07. - Halálos ellenfél

Sziasztok. Elérkeztünk az első fejezet végéhez is, s remélem tetszett, amit eddig olvastatok. A következő részt és az újításokat szombatra [2014. 06. 21.] várhatjátok.
Amit szombatra ígérek - a soon tartalma:
- új design
- három új töredék a második fejezetből
- bővebb információ a blogról és rólam
- trailer
- új szereplők, szituációk
Valamit, ha kérhetném: írjátok meg nekem a válaszokat megjegyzsében ez alá a bejegyzés alá, lehetőleg névvel:

- Mi tetszett az olvasottakban? 

- Mit javasolsz? 

- Kivel jöjjön össze Keith?

- Szerintetek hogyan folytassam a történetet? [Természetesen nem fogom felhasználni az ötleteket, mert már megvannak a terveim hozzá. Kíváncsiságból kérdezem, s nektek (is) tetsző részeket fogok hozni a jövőben.] 

Eddig történtek 

Egy hirtelen pillanatban erőt vett magán, s a falhoz lökött. Fájdalmamban halk nyögés szaladt ki számon, és a földre estem. Bosszúállón néztem fel rá onnan, és kitartóan kapartam fel magam a piszkos padlóról. Ám akkor, a falhoz szorított karomnál fogva, s lassan a fegyverért nyúlt. A nyakamhoz készült szorítani. Őszintén bevallom, akkor már tényleg féltem. Egy-két könny szökött szemeimből, és vártam a csodára, mely sosem teljesül.

Szívem egyre hevesebben vert, s a rémület örök foglyává lettem. Lábaim remegtek, szemeimből a könnyek pedig egymás után szökdöstek meg. Éreztem, hogy közel a vég, és sose látom már Szikit, vagy Olivért, az apámat, ki cserbenhagyott, vagy anyát, kinek hírét sem hallottam kemény tíz évig.
   Töltényt töltött, előkészült a véget vető lövésnek. Lassú másodperceim hosszúra nyúltak. Patkányra nézve felvettem egy gúnyos mosolyt, mely jelezte, hogy sosem adom fel. S ő csak nézett rám, mint halálos kísértetre, ki gyermek korában ijesztgette. 

    Mutató ujja lassan közeledett a kis kallantyú felé. Éreztem, hogy a csövet erővel a nyakamhoz nyomta. Végül megtette. Lőtt, én pedig a következő másodpercekben zihálva, levegőért kapkodva földre rogytam. Nyakamból ömlött a vér, és tehetetlenül feküdtem.
    Utolsó pillanataimban még fél füllel hallottam a gonosz, vérfagyasztó kacajt, s az belefúltam az élet folyójába. 

    

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK...

1. fejezet 06. - Mentőakció

Sziasztok. Nos, elég meggyötört heten vagyok túl... tele csalódással. Először lefújták a buszt Vattára, aztán igazságtalanul vesztettem egy versenyen, és most életem legjelentősebb versenyén sem kerültem dobogóra, de amiatt nem vagyok szomorú annyira, mert a nyertes megérdemelte. Ma egy nyavajás kompetenciamérésen estem át, a matek kikészített.... És végső sorban voltam olyan béna, hogy megcsapott egy kissé az áram - de nincs komolyabb bajom. :) Utána meg egy egész sikeres nyelvvizsgán lettem túl, és egy megnyert megyei rajzversenyen, úgyhogy most a fellegekben járok, annyira örülök! :) - Na jó, elég magamból, de jól esett így összefoglalni az eseményeket. Most pedig mindenkinek jó olvasást! 

P.S.: megjegyzést, pipát, feliratkozást magatok után hagyni ér! ;)

P.S. P.S.: Remélem tetszik az új design! ;) 

"Néha könnycsepp, néha mosoly, néha szabad, néha fogoly"

Eddig történtek 

  - Akkor... Nem óhajtanál valami érdekeset elárulni erről a "kedves" lányról? - ekkor a fiú mögött álló őr már fegyverét emelte volna, de ezt félbeszakította valami. Illetve valaki.

   Az ajtót nagy csattanással berúgták, s egy húsz év körüli férfi állt meg az ajtóban. Arca titokzatos volt, szemét sötét napszemüveg fedte, egyenruhája egyezett a kopasz fickóéval, de valami mégis más volt benne...

  

   Valami titokzatos. Senki nem ismert rá érdekes külsejére, magas, vékony testére, de mindvégig éreztük a változás szelét. Egy idegen, aki a titokzatos messzeségből jött, ámbár mégis oly ismerős. Terpeszben állt ott, harcra kész. Nem remegett, nem félt. Markában egy gépfegyvert szorongatva lépett pár lépést előre. A villanyt erős ütéssel kapcsolta fel, s egyszerre mindent fény lepett el. Patkány fia, ugyanis ő volt az a szemkötős ember, felpattant helyéről. Az őr megfordult, lövésre készen, Szikszai úr pedig dermedten fordította fejét a jövevény felé.
    Az ember, kinek arcát nem tudták szemügyre venni, puskáját feléjük emelte, fenyegetően, erőteljesen.
  - Hol van Keith? - csak ennyit dörmögött mély hangja.
  - Ki vagy te? - sunyi közelített ifjab Patkány.
  - Egy szép napon majd megtudod - aztán durrantott egyet az őr felé, aki későn kapcsolt, és hiába kapott a lőszer után, már a földön hevert. Sziki félőn figyelt, várta mi lesz. Lehet, hogy még jól jön ki ebből? 
  Azzal az ellenség is harcra készen fegyvert rántott, és betartva a tisztes távolságot, óvatosan közeledett apró léptekkel felé.
  - Hol van a lány? - minden szava lassú volt a titokzatos fiúnak.
  - Várhatod, hogy elmondjam - semmire se jutott a válasszal.
  - Rendben, játszhatunk így is... - egy ravasz mosoly kíséretében rálőtt a gonoszok gonoszának fiára. De az sem volt ám rest, lehajolt és megannyi visszajárót adott ellenfelének. Az pedig tartójába vágta a puskát, és ügyes gyakorlatokkal gyorsan előtte termett.
   - Ki vele! - előrántotta, s az álla alá tartotta a pisztolyt. Onnan már nem volt menekvés, be kellett vallania mindent, vagy a biztos halál.
   - Tizenkettes páncélterem, bal felső szárny - hadarta reszketve, magas, ijedt hangon. Ugyan is ötszáz méterrel a föld alatt volt a titkos bázis "földszintje", és a bal felső szárny már a legfelső szintnek számított.
   Határozott mozdulattal ellökte a túszt, tartójába vágta stukkerét, és karon ragadta a széken ücsörgő fiatalt.
   - Gyere! - szólt neki, majd rohanni kezdtek. Egyenesen ki az ajtón. A folyosón eszméletlenül heverő őröket sorra lépdelték át, majd a főfolyosónál meg kellett állniuk. Valakinek hangos léptei közeledtek arra. A falhoz lapultak, elől az idegen, utána Peti. Mély lélegzeteik sorra követték egymást, s végül az őr a kereszteződéshez ért. Szeme sarkából sem pillantott a két betolakodóra, gondolatában sem  fordult meg a helyzet, hogy valaki, illetve valakik őt a falhoz lapulva figyelik. Lassan, nagy léptekkel elsétált előttük. Majd mikor tiszta volt a terep, tovább indultak. Természetesen óvakodva a felszerelt ügynököktől és a gonosz katonákról, kik arra koptatták a padlót.
   Hamarosan elérkeztek oda, ahol fogva tartották a fiúkat. Lassan, lopakodó módba kapcsolva haladtak a cella-szoba irányába, ahol Patocska várt. Mikor meglátta barátját az ágyon üldögélő fiú, a rácsokhoz ugrott. A még mindig nem ismert manusz az ajtóhoz ment és egy hang tompított lövéssel sikerült kinyitnia a zárat. Nyikorogva kitárult a bejárat, s Olivér lépett ki rajta.
   - Lemaradtam valamiről? - kérdezte érdeklődően.
   - Nem sok mindenről... - kapta a választ Szikitől, aki inkább nem szólt semmit a történtekről idő hiányában.
   - Gyertek - sietett a megmentő.
   - Ki maga? - faggatta Oli, melyre választ nehezen kapott.
   - Maradjuk annyiban, hogy Keith "őrangyala" - súgta.
  Eztán minden nesz belemerült a hangos csendbe, s csupán hármuk lépteinek halk hangját lehetett hallani, ha nagyon odafigyelt az ember. Újra a főfolyosó iránya felé tartottak. Most óvatosabban, mint azelőtt, nehogy bajuk legyen belőle. Kicsit félve, de nekibátorodva osontak végig a hosszú-hosszú helyen, míg a legutolsó fordulóhoz nem értek. Oda bekanyarodva egy lift várt rájuk, mely egészen a bal felső szárnyhoz repítette őket. Onnan már csak egyetlen egy ajtó választotta el őket tőlem. Lassan közelítettek felé, óvatosan, s az idegen férfi már a puskáját tette készenlétbe, ha bármi baj adódna.

***

   Hideg szellő járta át a helyet, mégsem volt ott ablak, az ajtón kívül más nyílás meg aligha. Kómásan hevertem a földön, s hallottam az ellenség kemény lépteinek hangját. Szemeimet résnyire nyitottam, s homályos világ tárult elém. Láttam, hogy valakik körüljárnak, majd az egyik a lábamba rúgott.
   - Haha... Ez totál kába - kacagott gonoszan, de mégis bénának tűnt számomra a jelleme. - Él ez még? - nevetett fel hangosabban.
   - Ne bízd el magad - mélyen szólt a másik. Oly gyanús volt, s bele sem mertem gondolni, kitől származhatott e néhány szó. - Hidd el, ez még egy atomháborút is túlélne - valami olyan ütötte meg füleimet, ami rólam szólt, bár még sosem gondoltam ilyenre. Majd minden megint elhalkult.
   - Főnök - bizonyára egy őr volt az, s a társa... a társa pedig a rettegett Patkány. - Mi legyen vele? - fintorgott. A "főnök" agyalt egy kissé a dolgon, majd kötekedni kezdett.
   - Tudod, Keith... Ha valóban úgy hívnak, mint egy pasit. Emlékszel még apádra? Vagy a testvéreidre? Esetleg, bárkidre a múltból? Nézd - felsóhajtott, mint egy tinilány, ki a körmeit nézegeti csípőre tett kézzel -, nem volt könnyű elbánni velük, de gondlom ezt tudtad. Csak közlöm veled, hogy te annak idején megfutamodtál, és féltél. Túl gyenge voltál, hogy kihívás légy számomra. Túl gyenge. DE! Mostanra már gondlom vagy olyan erős, hogy legalább ne ijedj meg, ha rádnézek - ennél a pontnál kezdett kihozni sodromból, de nem moccantam meg, szemeimet is becsuktam, mintha eszméletlen lennék. - Kíváncsi vagy, mi történt azóta? - várt egy kicsit, majd folytatta. - Nos, apád még él - ez sem hatott meg annyira, hogy felpattanjak, viszont már egészen közel járt ahhoz, hogy végleg felbosszantson. - Ő is gyáva féreg. Tudja, hogy rád vadászom, s ő mégis egy cellában poshad valami amerikai börtönben, mint ez. Hiába, ha szeretne téged, már rég megóvott volna a veszéjtől - ekkor érte el a legfölső pontot a mércén.
   Nehézkesen feálltam, ők pedig gúnyosan mosolyogtak rám.
   - Pat-kány - szinte már morogtam, mikor feálltam, s megláttam őt. Támadósállásban vártam, mit akar most tenni.
   Egy hirtelen pillanatban erőt vett magán, s a falhoz lökött. Fájdalmamban halk nyögés szaladt ki számon, és a földre estem. Bosszúállón néztem fel rá onnan, és kitartóan kapartam fel magam a piszkos padlóról. Ám akkor, a falhoz szorított karomnál fogva, s lassan a fegyverért nyúlt. A nyakamhoz készült szorítani. Őszintén bevallom, akkor már tényleg féltem. Egy-két könny szökött szemeimből, és vártam a csodára, mely sosem teljesül.

1. fejezet 05. - Vallatás

Sziasztok. Sajnos nem tudtunk elmenni a koncertre, de egyetlen jó dolog benne az, hogy meg tudtam írni az ötödik töredéket/részt. Tudom, nem valami megynyerő a műfaj, de én ebben tudom igazán kiélni magam, de nyugalom, csak az első fejeztben lesz ennyi veszélyes akció, a többiben már a kapcsolatok, konfliktusok is helyet fognak kapni. :)

Ui.: Remélem most több visszajelzést kapok a részre! Jöhet tanács, dícséret, kiosztás, bármi, csak legyen már valami! ;) Jó olvasást!

Eddig történtek

   - Hosszú történet... túl hosszú - vettem mély levegőt. A jármű bizonyára kanyarodott, mert elvesztve egyensúlyom oldalra csúsztam mindeközben.

   - Rendben. Akkor mi legyen? - mondta tehetetlenül.

   - Van egy ötletem, de lehet, hogy nem válik be - álltam fel a földről szemeimet törülgetve. - Találkozzunk a parlament előtt délután négykor - vártam a választ, de semmi. Végül letettem.

   Remegő kezemből visszacsúsztattam a telefont rejtekére, s nehezen sóhajtottam. Izgultam, hiszen nem láttam előre a jövőt, mi lesz, mit kell tennem. Ehelyett félelem fogta el minden porcikámat, s arra koncentráltam, hogy tervem sikerüljön. A földre rogytam, majd az egyik falhoz kúsztam, és ájulást színleltem, mintha a kábító lövedék hatása még mindig élne. A fekete burokra, melyet szemhéjam vetített elém, elképzeltem az egész sikeres tervet, s annak hátulütőit, lehetőségeit. Egyfolytában arra gondoltam, hogy ha nem sikerül a tervem, engem is elfognak, s a fiúkat is, és már késő lesz, de ha még sikerül is, veszélybe keverem őket, és azt sosem bocsájtanám meg magamnak.

   A kocsi hirtelen nagyot fékezett, fejemet erősen a falba vertem. Szédülni kezdtem, s az egész világ bezárult szemeim előtt. Nem álmodtam, s nem reméltem, csupán eszméletlenül hevertem a földön, mint valami kiszolgáltatott rongybaba.

***

   Kis idő múlva magamhoz tértem, s szemeim előtt nem volt minden tiszta. Valaki rángatott, én pedig követtem. Kopár, ismeretlen helyen járhattunk. Nem voltak csak apró neszek, kutyák sem ugattak, motorok sem zúgtak. Helyette mély hangok társalogtak egymással. Majd egy épületbe vittek, és hideg, félelmetes szobába zártak. Nem tudtam felmérni a körülöttem lévő történéseket, a fáradságtól földre rogytam, és álomba merültem.

  Teltek-múltak a percek, bizonyára már a fiúk is kiértek a Duna csörgedező vize mellé. Engem kerestek, de nem tudtam ott lenni. Képtelen voltam a szökésre állapotom miatt. 

  Valahol a nagy semmi szélén, a másik két srác szenvedett bezárva, elrabolva. A hely minden pontját kamerák figyelték, biztonságiak kószáltak a szűk folyosókon.

  - Mióta vagyunk itt? - támaszkodott falnak Olivér. Nagy, reménnyel teli szemekkel bámult társára, bíztató szavakat várva.

  - Nagyjából két napja - Szikszai a lenti vaságyon hevert, kezei tarkójára téve párnaként szolgálták.

  - Jó lenne rájönni, hol is vagyunk valójában... - sóhajtott hosszan a szőke fiatal, s valamely égből pottyant csodára várt.

  - Nyugi, rosszabb is lehetne a helyzet... - mormogta a másik halkan.

  - Mint például? - elveszettsége érződött szavain. Ekkor egy kigyúrt, kopasz őr lépett be, s a cella ajtajához indult. Hosszú, fekete köpenye lobogott szélsebes léptei közben, s mikor odaért, megállott, és az övére akasztott fegyverek között kulcsait kereste. A két rab dermedten bámult, nem tudhatták, mik lesznek a fejlemények. Az őr végre megtalálta a cella kulcsát, és csörgés-zörgés közepette kinyitotta.

  - Patocska! - szólította hangosan, rekedten.

  - Igen! - bökte ki halkan, majd a kopasz elé sétált.

  - Kihallgatás! - ennyit mondott csupán, s egy lökéssel megfordította a fiút, és kezeit hátra bilincselte. Aztán újra maga felé fordította egy határozott kis lökéssel, s kivezette a fogdából. Maga után bekulcsolta az rács ajtaját, bezárva Szikit egyes egyedül.

   Olivér a goromba pacák előtt kullogott, lassan, s minden lépésénél egyre közelebb került az ismeretlennek, és a hosszú-hosszú folyosó végéhez értek. Két férfi állt ölbe tett kézzel a bejárat előtt, sötét ruhában, napszemüvegben, baseball-sapkában. Az őr intett nekik, erre ők egy lépést odébbálltak. Olit hátba lökte a fickó, és kénytelen volt bemenni a korom sötét helyre. A kísérője feloltotta az asztali lámpát, ami egyenest egy székre világított. A kétségbeesett fiú nagyot nyelt, s kutya-kötelessége volt leülni oda. Előtte egy fura alak ült, szinte elnyelte a sötétség.
   - Nos, biztos érdekel, hova kerültél - kezdte mondandóját ravasz hangon. - Viszont... engem is érdekelne valami - megállt egy pillanatra. - Nincs véletlenül egy furcsa lány ismerősöd? Esetleg amerikai származású? - megint  várt, gondolkodott. Közben Olivér nagyokat nyelt, szemei könnybe lábadtak. Senki nincs hozzászokva az ilyen, titokzatos és veszélyes helyzetekhez. - Esetleg olyan, akinek valami oknál fogva fiú neve van? - faggatózott, de Oli meg se mukkant. - TEHÁT?! - csapott az asztalra ordítva. - KI VELE! MIT TUDSZ KEITH JORDENS-RŐL? - állt fel mérgesen.  

   - Semmit - habozott egy kicsit, és magabiztosan a vallató felé nézett.
   - Hazug! - zendített rá megint. - Dönthetsz - higgadt le. - Vagy elmondod... vagy a biztos halál. Na?!
   - Akkor inkább meghalok, minthogy áruló módjára bárkiről is leadjam a lapot! - határozott volt, ugyanakkor a félelem benne lapult.
   - Szóval ismerted?!
   - Nem igazán...
   - Rendben. Te akartad - suttogta. - Elvinni! - kiabált az őrnek. - Aztán majd meglátjuk mi vár rád, Oliver - mondta utólag halkan, direkt angolosan kiejtve.
   Visszakísérte a kopasz a cellájába, majd Péter volt a soros. Mikor a két srác elment egymás mellett bíztatóan néztek a másik szemébe. Szikié ijedt volt, Olivéré kissé könnyes, de mindkettő azt sugallta: "Nyugalom. Nem lesz semmi baj!"
   Ugyanoda vezérelték Petit is, ahova társát. Abba a székbe ültették, ahova Patocskát is, de már lámpafénynél várták. Semmi nem változott ott az elmúlt három-négy percben. A gonosz ember a túl oldalon megint elkezdte mondandóját.
   - Gondolom, már kíváncsi vagy, hova is kerültél valójában... Elárulom, ha te is megosztassz velem valamit - várt, s kacagott egyet. - Ha jól sejtem, jóba vagy egy félig magyar, másrészről amerikai lánnyal, nem, de bár? - Szikiben is megvolt a félelem és bátorság keveréke, ám nem tudta eldönteni, melyik út lenne a helyes: az árulásé, vagy az ismeretlen. - Netán Keith Jordens? - sunyi tekintete alig látszott a sötét teremben.
   - Igen. Kedves lány! - bólintott rá vakmerően.
   - Kedves?! - nevetett gonoszan. - Akkor te nagyon félreismerhetted. 
   - Nagyon is jól ismerem! - és kimondta a varázsszót, ami más esetben egyenes út a halál felé, de itt, bökkenő nélkül vezetett az árulás kórtermébe. 
   - Akkor... Nem óhajtanál valami érdekeset elárulni erről a "kedves" lányról? - ekkor a fiú mögött álló őr már fegyverét emelte volna, de ezt félbeszakította valami. Illetve valaki.
   Az ajtó nagy csattanással kinyílt, s egy húsz év körüli férfi állt meg az ajtóban. Arca titokzatos volt, szemét sötét napszemüveg fedte, egyenruhája egyezett a kopasz fickóéval, de valami mégis más volt benne...

  

1. fejezet 04. - Elrabolva

Sziasztok. Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog. Jövő héten pedig koncertre megyek, úgyhogy nem hinném, hogy az előtt még lesz új rész, de utána hozom! :)

"Megnyaggatott macska is oroszlánná lehet!"

Eddig történtek

A srácok ijedten múlatták valahogy idejüket a kemény, zord cellában valahol Budapest városának forgalmas utcái alatt. Mélyen, odalent, semmit nem sejtve arról, hogy mi várhat rájuk, vagy hogy kinek a karmai közzé kerültek. 

   Felnyaláboltam a kész terveket, majd az asztalomhoz indultam. Kezeimmel a kartonpapírokat öleltem, ezért könyökömmel lesodortam minden felesleges fecnit a földre. A nálam lévőket szétterítettem, s szemléltem egy darabig. Középen egy térkép virított, mellette írás. A fotón, melyet megbízható forrásaimtól szereztem, az ellenség titkos, földalatti bázisát fürkésztem. Egy jól elkopott hegyű grafit ceruzát vettem kezembe, majd a jobb oldalon lévő behatolási terv alapján meghúztam halványan a vonalat.

   Az utam ott kezdődött, hogy megkerestem a legbiztosabb csatornafedelet, ahol miután lemásztunk a koszos mélységbe, található egy titkos csapóajtó, vagy lift, mely egyenest a bázis egyik takarítószobájába vezet. Innen a csíkot három terv szerint vezetettem végig: A, B és C. Mindegyik egy és ugyanazon helyre vezetett, ám az őrség kiszámíthatatlan. A forrásaim szerint oda egy kis, négyzetforma átjáró lett beépítve, és annak közepén állt egy íróasztal, melynél mindig ült egy őr. "Akkor járok szerencsével, ha a beosztott éppen egy újságot, vagy egy könyvet búj kávét iszogatva, de ha szimplán vak, nekem az is jó." - gondoltam. A további utamat sok minden határozta meg, ezért nem tudtam tovább szervezni, de egyben biztos voltam, felkészültnek kell lennem!

   Hirtelen egy nagy puffanásra lettem figyelmes, majd hangos sikoltások közepette rohantam le a lépcsőn, végigsiettem a folyosón, és mikor elém tárult kis nappalink, nem hittem a szememnek. A bejáratot valaki berúgta, anya a földön hevert a kanapé árnyékában.

   Az ajtó felől lassan, erőteljes lépteket téve sétált be egy fickó meredten. Magas volt, félelmetes kisugárzású arccal. Bal szemén sötét szemfedő reszketett, a másiknál egy heg csúfította. Rideg tekintettel bámult rám, kopasz feje csak úgy fénylett a nagysugarak alatt. Ruhája sugallta a benne rejlő gonoszságot. Fegyverek, lőszer, bomba, kard: mindene volt.

   Jobb kezében puskát hurcolt maga után... S életemben először érzetem igazán a félelem fagyos érintését. A fegyvert lassan emelte felém, a szó bennem ragadt, nem tudtam merre fussak, hová menjek, egy durranás, halvány villanás és mindennek vége.

***

   Idegen helyen ébredtem. Szemeimet dörzsölgetve a mellettem lévő fekete falat bámultam. Lábaim eszeveszettül zsibbadtak. Mikor fel akartam ülni, s kezemmel támasztani magam, nagy erővel nyilallt homlokon a fájdalom. Nehezen felkapartam magam a földről. Mély sötétség volt körülöttem, néhol szűrődött csak be a fényesség, apró, hangyányi réseken. 

   - Bizonyára páncélkocsi - gondoltam, majd óvatosan hátráltam, míg el nem értem az egyik falat. A fülemet hozzányomtam a hideg vashoz, majd próbáltam kihallgatni az elől lévőket. Tompa hangok szűrődtek át, nem mentem vele sokra. Inkább türelmesen a földig csúsztam, és egészen lehasaltam. Onnan már többet lehetett hallani a környezetemből. A város zaja mind figyelmem elé került. A dudáktól kezdve egészen a motorok zúgásáig, minden apró utcazaj átszűrődött a teherautó falán.

   Felegyenesedtem, s tettem pár óvatos, lassú lépést, mire hirtelen eszembe jutott, hogy Sziki telefonja nálam van. Kihalásztam a barna, térdig érő fűzőscsizmámba rejtett telefont, majd törökülésbe kucorodtam a padlón. Könyökömet a lábamhoz támasztottam, s két kézzel böngésztem a telefonon. Először is segítséget kellett hívnom, s éppen ezért a névjegyzékbe tájolódtam. Nagyjából ötven telefonszám közt kutattam, mire a legjobb barátok listánál három névre bukkantam: Olivér, Benny és Ya Ou.

   - Oli kilőve - súgtam magamban. - Ya Ou?! Ez meg mi féle név? - filóztam rajta egy keveset, mire váltottam. - Benny... Bizonyára Benedek, vagy Bence lehet - majd rányomtam. Felsóhajtottam, és az ég felé néztem lehunyt szemmel. - Kérlek - mondtam magamban, szinte hangtalanul, egymásután többször is. Ujjam a hívás gomb felé közeledett, mint egy csiga, s végül hozzáért. Újra a földet néztem, a kagylót fülemhez emeltem. Kicsengett. Pár másodperc után végre felvette valaki.

   - Igen? - kissé magas volt a hangja és vidám.

   - Én... én Keith Jordens vagyok - dadogtam halkan. - Segítséget szeretnék kérni!

   - Oké, de jól láttam, hogy az egyik haverom, Szikszai Péter telefonjáról beszél? Történt valami? - a háttérből halvány nevetés hallottam.

   - Igen, jól - nyögtem ki könnyel teli szemekkel. - Nagyon nagy baj van! - akadozott minden szavam, s bátorságom egyszeriben mind odaveszett. - Az a helyzet, hogy Szikit és.. Olivért elrabolták - szavaimon érződött a rettegés morajlása.

   - MI?! - hangosan szólt, ledöbbenve.

   - És most engem is... - abban a pillanatban két kis patak kezdett csörgedezni arcomon. - Félek!

   - Hol vagy most? - kérdezte aggódva.

   - Nem tudom. Valami dohos, sötét teherautóban.

   - Láttad, ki rabolt el? - mintha hivatásos nyomozó lenne, úgy faggatott.

   - Láttam - közben kinyújtottam zsibbadó lábam. - Fekete szemkötője volt a jobb oldalon, a másikon heg. Sötét ruhában jár mindenhova, maximálisan felfegyverkezve. Sosem felejtem el. Apámat is ő ölte meg - böktem ki a végét nehéz szívvel.

   - Ya Ou hívj rendőrt! Most! - a barátjának szólt, aki bizonyára mindvégig ott állt mellette. Mikor ezt kimondta, nagyot nyeltem, gombóc keletkezett torkomban.

   - Nem lehet! – estem kétségbe.

   - Miért? - lepődött meg a fiú.

   - Hosszú történet... túl hosszú - vettem mély levegőt. A jármű bizonyára kanyarodott, mert elvesztve egyensúlyom oldalra csúsztam mindeközben.

   - Rendben. Akkor mi legyen? - mondta tehetetlenül.

   - Van egy ötletem, de lehet, hogy nem válik be - álltam fel a földről szemeimet törülgetve. - Találkozzunk a parlament előtt délután négykor - vártam a választ, de semmi. Végül letettem.

    

1. fejezet 03. - Haditerv

Sziasztok. Tudom, kicsit rövidebb, és kevésbé cselekményes rész lett, de tökéletesen bevezeti az elkövetkezendő cselekményeket. Várhatóan szombaton hozom az új részt, remélem jön egy jókora ihlet hozzá! :) Jó olvasást, ha tetszett a rész kérlek kommentelj, iratkozz fel, pipálj, ahogy érzed! :) 

"Tudtad, hogy hinned kell, és célod ne engedd el!"

Eddig történtek

Két órányi keresgélés, és fordítgatás után végre megszületett az eredmény. Egy papírra jegyzeteltem le a szavakat, és végül összeállt a kép. 

   Ceruzám kiesett kezemből, s az asztal alatt landolt kis csörgés kísértében, én pedig meredten bámultam magam elé. 

  Teljesen lefagytam, mint mikor a világ dermed jéggé télen. Nem tudtam, mit, s merre, káoszba merült gondolatok jelentek meg. Az órámra néztem, amely egyre sietősebben lépdelt át a hosszú perceken. Kattogása számlálta a hátra lévő időmet, s úgy öt kemény, szinte már év után kapcsoltam. Megint az időt néztem, s nyugodt fejjel bizonyosodtam meg a tényről, hogy amit én életéveim múlásának véltem érezni, az csupán ötször hatvan másodperc volt. Majd újra belém települt a pánik mini formája, s megijedtem. "Mit fogok most tenni? Merre menjek, honnan induljak?" - e néhány gondolat százszor, s ezredszer fordult meg fejemben. 

   Fel-alá járkáltam végig a szűk helyiségben, de semmi... Kósza gondolatok néhányan, de valóban kevésszer csengtek fülemben. Tíz perc, s még mindig kopár az ötletek mezeje. Tizenöt, harminc, negyven, szinte már egy kerek óra, az idő ment tovább, én pedig fürödtem a sokkoltság sós vizében. Végül már meguntam a csoszogást, háttal fordultam az ágynak, s mintha kivágott fenyő lennék, úgy dőltem a párnáim közé. Lám, mikor odaértem, és puffantam egy nagyot, akkor jókorát koppant a fejem valami kemény tárgyban. Párnám alá néztem pislákolva, majd megjelent az ötletek izzója a fejem felett. Drága gépem heverészett ott, amit szempillantás alatt kihalásztam a dunna alól. Törökülésbe fészkeltem magam a feltúrt ágyon, és ölembe helyezve a laptopot, bekapcsoltam. Begépeltem a kellő szavakat, kódokat, mindvégig a képernyőre koncentrálva. S egyszerre a kellő weblapot bámultam. Nem volt az más, mint a K-akta, mely egy titkos közösségi oldal álneve. Bejelentkeztem, és sorra jött a sok kódnyelv, a képek, meg a nyilvános üzenet. 

   Hosszas vándorlás után végre célba értem e kulcsszó alapján: telefon rejtvény. Ezernyi találat, de mind közül a legfurcsább, és ismerősebb bűnöző képe a negyedik volt. Ott virított az a néhány sor róla, ami elég egy feladvány megoldásához. Gyorsan magamhoz vettem a kitépett füzetlapot, amin a jegyzeteim táncoltak, összeforrva egy teljes egész mondattá: "Az vagyok, aki régen voltam". Nagyot néztem, majd lepörgött az emlékeim kazettája és elém tárult a kép: anyu gyilkosa lehetett a tettes, immáron megint! 

    A kijelzőn még mindig a Patkánynak csúfolt egyén fotója látszott, mellette leírással. Magas, jól kiedzett, erős ember volt, szemkötőjétől már-már kalóznak mondhatta az ember. A bűnözés kalózának. Nagyon régen keresték őt akkor is, mikor nyomait az életemben hagyta, de senki nem tudta elfogni. Állítólag mindvégig rám vadászott, de hogy miért, azt nem árulták el. Mondogattam is mindig, hogy belepusztulok a kíváncsiságba, ha nem tudhatom meg, azonban mára már hidegen hagy a színfalak mögött zajló esemény. 

   Cselekednem kellett, gyorsan! Azonban gőzöm sem volt arról, hogyan tovább.

   Végül estére jött egy ihletfelhő, beugrott egy briliáns terv. Ennek megszervezése miatt szemhunyásnyit sem aludtam azon az éjjelen. 

    Hajnalodott. Valahogy belekeveredtem kusza álmaim világába, és riadtan keltem a kakasszóra. Egész éjszaka az asztalomnál ültem, és gondolkodtam, számolgattam, jegyzeteltem, és mindezekkel együtt a végére csakugyan elszunyókáltam. 

   A füzetek, cetlik és egyéb iratok gubancos kupacban aludtak, egymás hegyén-hátán. Közülük a ravaszabbikat pedig a könyökömre tapadva találtam. Egy kisebb halom alatt, az íróasztal túlsó végében, bujdosott a számítógépem. Utolsó szempillantást vetettem a földön lévő táblázatra, melyen a haditervem félbehagyott első példánya állt. Körülötte jegyzettömböm darabjai pihentek, s csak egy volt a kartonra pakolva. Mégpedig a folytatás vázlata, melyet a biztonság kedvéért írtam le arra az esetre, ha elaludnék.  

  

***

     A távolban, egy titokzatos földalatti bázison, cellájukban már a fiúk ébredeztek. Kemény, rozoga emeletes ágyon kellett átvészelniük a napokat a szó szerint üres, ráccsal elkerített helyen. 

   -  Hol vagyunk? - ült fel Olivér, szemeit dörzsölgetve, majd óvatosan lemászott fentről. 

   - Fogalmam sincs! - nyújtózkodott Sziki egy ásítás kíséretében. Aztán felállt, s követte a barátját, ki a rácshoz ment, és megfogott két egymás mellett lévő vasrudat és fejét a réshez dugta. 

   - Hogy jutunk ki innen? - szomorkodott.

   - De... mi ez a hely? - rúgott bele Peti egy apró kis kavicsba, majd tovább sétálgatott. 

   - Nem tudom - jött el a "kerítéstől". - Egyáltalán van itt valaki? - nézett rá reményteli szemekkel. 

   - Talán - sóhajtott hosszan -, de biztos vagyok abban, hogy nem nemes cél érdekében vagyunk itt - arcára kiütött a félelem heve, ugyanakkor nyugodt volt. Bízott benne, hogy minél hamarabb engedik menni őket, ahova szeretnének. Szabadon. 

   - Keith? - zsebre vágta kezeit, és az ajtónak dűlt. 

   - Remélem megment... legalábbis megpróbál - ült le ölbe tett kézzel Peti az ágyra. 

    A srácok ijedten múlatták valahogy idejüket a kemény, zord cellában valahol Budapest városának forgalmas utcái alatt. Mélyen, odalent, semmit nem sejtve arról, hogy mi várhat rájuk, vagy hogy kinek a karmai közzé kerültek. 

1. fejezet 02. - Nyomkövető

Sziasztok. Tudom későn, de megérkezett az új töredék is, ami - bevallom - nagyon rövidre sikerült. Eredetileg sem így terveztem, de új ötletekre tettem szert, és így született ez. Remélem elnyeri tetszését valamennyiteknek és kapok pár véleményt. Szurkoljatok, hogy a következő résznél már ne fájjon a kezem - nem tudom mi baja, de nagyon rossz >.< .

"Visszatérő álom lesz a félelem."

Eddig történtek

- Gyere már! - morogtam halkan, majd Peti is le óhajtott bukni mellém. Elfújtam a lángot, s letettem földre a mécsest, mely tompa puffanással érintette a gerendákat, leheletnyit billeget még, és minden nesz elveszett a síri csöndben. Ahogy a titokzatos kísértet léptei egyre közeledtek, olyan sebességgel vert egyre hevesebben szívem, lélegzetem felgyorsult, és a hideg futkározott fel, s alá a hátamon. Rémülettől származott a feszültség, ami a léghullámokon vágtatott. Szegény kilincset pedig a kísértet, mint valamiféle szumó birkózó, lassan, de erővel nyomta le. Az ajtó résnyire nyílt...

   Csukott szemmel, s remegve vártuk a sors gyors és keserű hevét, az árny pedig már a szobában járt. Zseblámpája villogott, nehéz léptekei alatt szállt a por felfelé. Szerencsésnek vélhettük magunkat, viszont csak a téren, hogy bekerített minket az elhasznált tárgyak hada. 

   A titokzatos valami lassan közelített felénk a fénycsóvájával. Rémületemben szemeimet becsuktam, fogaimat összeszorítottam,összekucorodtam, vártam. Mit is tehettem volna mást?! Reméltem, nem történik baj, de nem voltam benne biztos, sőt, inkább nagyon bizonytalan.  

   Peti pedig ugyanúgy, sőt talán még jobban rettegett, mint bárki. Hihettem is ezt, mivel olyan fordulatot vetett gondolatörvénye, hogy egyszer csak felállott, és e szavakkal köszöntötte a betörőt. 

   - Hát te? - próbált utat törni a kacathegyeken. 

   - Követtelek. 

   - Szóval mind végig egy macsós hangú fiú elől bujkáltunk ennyire?! - suttogtam szinte már hangtalanul. 

   - És miért? - hallatta idegesítő hangját újra Peti. 

   - Eltűntél, ráadásul az éjszaka közepén... és az ablakon keresztül! - próbálta viccesen hangsúlyozni mondandóját. - Egyébként mi ez a hely? - kíváncsiskodott, mintha már nem tűnt volna fel neki. 

   - Várj egy kicsit - majd a rejtekhely felé nézett. - Keith, előjöhetsz! - hangján érezni lehetett a még el nem tűnt szikrákat, amely az ijedtség morzsáiból töredezett vissza. Én pedig nagyot nyeltem, majd felemelkedtem egy kisebb lomhalmaz árnyékából. 

   - Keith? Ki a pali? - lepődött meg nevem hallatán a szőke srác. 

   - Lány, oké? - lépdeltem át a tiszta terepre idegesen. - Ne ítélj névről! - méreggel teli szemekkel néztem fel rá; ugyanis jóval fél fejjel magasabb termetű volt nálam. 

   - Akkor, bocsánat - nyögte visszahúzódóan, s ez nekem is feltűnt. 

   - Semmi baj! - kacsintottam egy nagy mosoly kíséretében. Alig tudtam kerülni tekintetét, véletlenül sikerült mélyen elmerülnöm gyönyörű szemeiben. Eloszlott a feszültség, és egy, hamar elhalt néma csönd vette kezdetét. Mosolyra állt a szája, és lágyan nézett felém. 

Péter pedig meg majd megőrült, idegesen törte meg a pillanatot. 

   - Ő itt Olivér, ez meg Keith. Meg vagytok elégedve? - hadarta el szavait. Összezavarodottan néztem a két srácot. Nem tudtam eldönteni, a fejemben van kavar, vagy a való életben. Abban a pillanatban egy egészen új világ tárult elém. Látomás, vagy rémálom. Mi is lehetett?! Mély homályba fulladva az összes emlékem, értetlenül eszméltem fel, s azon kaptam magam, hogy egy pokrócon fekszem a falnál, és a nap is kisütött már. A fiúk? Eltűntek. Csupán egy elhagyott telefon hevert a padlón, mellette Olivér zseblámpája. 

   Körbetekintettem a helyiségben, és kongó üresség szúrt szemen. 

   - Hová tűnt innen a sok lom? - álltam fel a koszos padlóról meghökkenten. Elveszettnek éreztem magam így. - Mi történhetett? - vakartam a fejem, s pár lépést tettem a földön heverő tárgyak irányába. Finoman nyúltam értük. A telefon új fajta, érintőképernyős volt, valószínűleg Peti tulajdona. Feloldtam a kijelzőt, és egy térkép volt a háttér. Bambán bámultam, mígnem megértettem: fejjel lefele van a fotó. Megfordítottam és minden világos lett. Budapest titkos, földalatti utcáinak pontos útvonalát figyeltem. Egyből feltűnt, mi is lehetett az, mert már volt dolgom azelőtt is ilyenekkel, még anno Los Angeles földjeit járva. 

   Szemléltem a rendszert, s egyszerre beugrott, mikor apámat rabolták el, milyen aljas trükköket használtak. Az egyik volt az is, ami ekkor. Pediglen az a mocskos térfa, amit "telefon rejtvénynek" nevezünk, sosem volt egyszerű. Sietősen szereltem le a hátlapot, s íme; ahogy sejtettem benn is volt egy cetli, amire különböző külföldi nyelveken írták a szavakat, melyekből összerakhatunk egy nyomra vezető találós kérdéssé.

   Egyszer csak ajtócsapódást hallottam. Gondoltam, anya lehet az, ezért pillanatok alatt a hálószobámban termettem. Előkaptam könyveimet fiókomból, és úgy tettem, mintha éppen belemerültem volna a tanulásba.

   - Halihó! - kiáltott anyu. Aztán a lépcső recsegő dallama szállt hozzám. 

   - Szia - kiabáltam jó hangosan, hogy ő is hallja. 

   - Tanulsz? - természetesen bármit válaszolok, az mindig rossz, ezért néma csendben ültem az egyik könyvem felett, miközben rágcsáltam a tollam végét. Néhány másodperc múlva anyu nyitott be a szobámba. - Helyes! - adta a választ saját kérdésére. Nem érdeklődött semmi más iránt, szótlanul elment. 

   Amint eltűnt a láthatárról, észrevettem, hogy még mindig pizsamában lézengek ott, tehát gyorsan elkészülődtem. Eztán néma csendben felszöktem a padlásra, és  előkotortam a pokróc alá rejtett telefont. Pulóverem zsebébe csúsztattam, úgy rohantam ki a régi lomtárból, a folyosón keresztül, és különös kukac mozgásommal le csörtettem a létrán, majd lehuppantam az ágyamra, ahol a matek könyvem pihent. 

   Elővettem a kis készüléket, és lekapartam hátlapját, hol a rejtvény rejtőzött. A papírkát az asztalra tettem, majd levettem polcomról egy millió szavas szótárt. Az volt a szerencsém, hogy három nyelven volt írva, és abból kettőt folyékonyan beszéltem. Azt az egynehány szót, melyek a könyvben bujkáltak, nem volt kis idő kikeresnem. Legalább volt mivel lepleznem valódi célom anya szemében, hiszen nyugodtan mondhattam azt, hogy nyelveket kell tanulnom. Elhitte. Két órányi keresgélés, és fordítgatás után végre megszületett az eredmény. Egy papírra jegyzeteltem le a szavakat, és végül összeállt a kép. 

   Ceruzám kiesett kezemből, s az asztal alatt landolt kis csörgés kísértében, én pedig meredten bámultam magam elé. 

   

1. fejezet 01. - Viharos éjjel

Üdvözlök kis weboldalamon minden kedves olvasót. Na jó, hogy ne keltsek hivatalos jellegű benyomást, ezért lazábbra fogom a szót. Remélem tetszeni fog a történetem, hiszen nekem ez az ötletem most tényleg bejön. Kérlek, ha tetszik a sztori jelezd felém, hogy feldobva írhassam a következő részt. A negatív véleményeiteket is elfogadom. Jó olvasást!

   Sötét éjjelnek ígérkezett. Szinte már nem is dugta ki fejét a felhők mögül az a néhány ragyogó csillag. A hold fényesen sütött az égen. Hűvös szellő járta át a környéket, néha be-befújt a kitárt ablakomon. Lágyan lengette szakadt függönyöm, én pedig nem messze az ablaktól, az igazak álmát aludtam. Nyurga lábam kikandikált a takaró alól, s mikor megütötte a vészjósló fuvallat hideg érintése, pillanatok alatt visszahúztam a paplan alá.

   Álmaimban új utakat jártam. Egyszerre sötétség tárult elém a gondolatvilágban, és mire eloszlott előttem a homályos köd, egy tengeren hánykolódtam valami törött tutajon. Tehetetlenül ültem kis hajóm kellős közepén, mikor villámok sújtottak az égből. Belecsaptak árbocomba, s hirtelen azon kaptam magam, hogy már nem is a kis fatákolmányon csücsülök, hanem egy óriási kalózhajó fedélzetén. A legénység sürgött-forgott. Egyesek a hajót takarították buzgón, mások az ágyúgolyókat hurcolták ide-oda. Hirtelen bevillant egy fényes folt, majd minden újra sötétségbe merült. 

   Pislákolva nyitottam szemeim a félhomályban. Egyre jobban süvített a szél, csapkodta az ablakokat, a függönyt pedig majd' leszaggatta. Az íróasztalomon heverő lapok minitornádó formájában szálltak a magasba. Kiugrottam pihe-puha ágyamból, és az ablakhoz siettem. Fürge mozdulattal zártam be, abban a pillanatban minden papírdarab földre hullt. Nagy sóhajtás után visszabújtam volna az ágyba, ám mikor leültem valamiféle szörny kopogtatását hallottam odakintről. Lassan megközelítettem az ablakot, majd óvatosan kinyitottam. Pár pillanat múlva már arra eszméltem fel, hogy valaki fejbe dobott egy kaviccsal. Meggyújtottam az asztalomon heverő mécsest, és körülnéztem az udvaron. Sehol senkit nem láttam.
  - Keith! - suttogta egy halk hang kintről. Kissé kihajoltam, s szemeim egy ismerős arcot pillantottak meg. Hajamba erővel belekapott a süvítő szél, mint mikor egy hatalmas ventilátort tartanak elém.
  - Peti?! - nem kellett sokat gondolkodnom, hogy felismerjem. - Hogy kerülsz te ide?! Azt hittem... - közbevágott.
  - Segítened kell! - hosszú szürke kabátja földig ért, baseball sapkája csaknem lerepült barna hajkupaca felől, és könnyes szemekkel bámult felém úgy, mintha egy éhes kölyökkutyus lenne.
  - Mi?! Várj! Mi?! - kérdeztem meg újból, összezavarodottan. - Ugye tudod, hogy innen sehova se mehetek? - néztem rá kétségbeesett arccal. A szél egyre jobban süvíteni kezdett.
  - Eltűntél... - magához szorította kabátját, lábai remegni kezdtek.
  - Nem én akartam így... És jobb lesz, ha elmész, mert anyu vitázni fog.
  - Nem mehetek - hajtotta le a fejét szomorúan.
  - Miért?
  - Nem mondhatom el... Segítened kell! - nézett fel rám reménnyel teli tekintettel.
  - Legalább elmondhatnád, hogy mit kell olyan nagyon segítenem...? - sóhajtottam türelmetlenül.
  - Elrabolták - fogalmazott egyszerűen, mintha egyből tudnám, mire gondol.
  - Kit? - pillantottam rá unottan.
  - Alfrédot - szipogott.
  - Ismerem? - támaszkodtam neki a párkánynak ölbe tett kézzel.
  - Ő a macskám...
  - Kösz, hogy ezért felkeltettél, jó éjt! - hajtottam volna be az ablakot.
  - Várj! Ez nem olyan egyszerű, ahogy hinnéd - szólt utánam, majd megálltam egy pillanatra. - Engedj be, kérlek! - lágy hangon könyörgött.
  - Oké, mássz! - egyeztem bele egy nehéz sóhajtás kíséretében. Egy létra volt a falhoz támasztva, melyre felkapaszkodott. A tetejéről nem tudott hogy boldogulni, nem érte el a párkányt. Kinyújtottam kezem, erősen megmarkolta, majd összeszedve minden erőmet, felhúztam.
  Karjaim megfeszültek, Peti nagy puffanással beesett a szobába. Egy darabig a földön hevert, kifújta magát. Küzdve csuktam be az ablakot a nagy vihar ellen, s a huzattól elaludt a mécses. Odakint egyre jobban tombolt a vihar, szakadt az eső. A sötétben csak a holdvilág nyújtott egy kis fényességet számunkra. A gyufát kerestem, hogy újra meggyújthassam a gyertyát, de miközben tapogatóztam az asztalon, lelöktem kezeimmel.
  - Jaj! Hé! - dühöngtem halkan, mikor megbotlottam valamiben... illetve valakiben.
  - Inkább nekem kellene panaszkodni. - tápászkodott fel lassan a poros földről.
  - Pszt! - elhallgattattam, majd megtaláltam a padlón a gyufásdobozkát. Fürge mozdulattal húztam végig egy vékony pálcikát a karton szélén, s pár szikrát vetett, majd a fadarab vége lángba lobbant. Hatalmas óvatossággal gyújtottam meg a mécsest, és emeltem fel.
  - Van egy ötletem - suttogtam, a padlás ajtaját szemlélve. Az asztalon keresgélve találtam egy darab drótot, amit a gyertyatartóra kötöttem. Pár lépést mentem a sarok felé, ahol egy korhadt, poros létra tengette mindennapjait. Az elhagyatott második emeletünk ajtajához vezetett. Közelebb mentem pár lépéssel, óvatosan megfogtam a szélét, és felléptem. Abban a pillanatban fülcsikorgató recsegésbe kezdett. Lassan felléptem a másik lábammal is, s csendesség lett. Hátranéztem, tekintetemmel a váratlan vendéget keresvén.
   - Hol vagy? - súgtam sietősen.
   - Itt - kaptam a pocsék választ.
   - Oké, de hol van az az itt? - hirtelen előttem termett, jobban mondva ugrott. Én pedig, mint egy hetven éves öregember, majdhogynem szívrohamot kaptam tőle az ijedségtől. - Inkább gyere! - idegeskedtem, aztán elindultam felfelé a létrán, kezemben villogó fénycsóvával. Finoman lépdeltem fokról fokra az ingatag faszerkezeten, ami olykor nyikkant egyet-egyet. Egyre közeledtem a csapóajtó felé. Amikor kobakom majdhogynem a plafont verdeste, lassan az ajtó felé nyúltam és felnyitottam, ekkor hatalmas nyikorgásba zendített. Mindvégig azt hittem, a feljáró ajtaja sikítozik, majd lenéztem, és minden világos lett. Drága Péter kezdte meg útját a padlásra. Türelmetlenségem ellenére szó nélkül hagytam a dolgot, és fapofát vágva felmásztam.

   Kerekre tárt szemekkel figyeltem az előttem elterülő por lepte folyosót, melyek végéből egy szoba nyílott. Megszámlálhatatlan mennyiségű könyv hevert a vékony kis polcokon, s mint hajnali kísértet, egy-egy ferde kép a falon.

  Eget rengető nyugalommal sétáltam végig a recsegő padlón. Itt már nem kellett félem, hogy valaki észrevesz, hiszen a mennyezet tökéletesen elfojt minden apró neszt. Egyszer csak Peti szuszogását éreztem a nyakamban. 

   - Te meg mit is művelsz pontosan? - pillantottam rá fél szemmel. 

   - Keith, én... én... félek - dadogta halkan. 

   - Itt már beszélhetsz normál hangnemben is. És csikiz a leheleted, akadj kicsit lentebb rólam! - én, az értelmetlen mondatok nagymestere, megint előálltam egyel. 

   - Ó, bocsánat - hátrált odébb alázattal. 

   - Ne vedd már annyira magara - nyugtatgattam. 

   - Most meg miért suttogsz? - állt meg, majd felé fordultam, s újra lesziszegtem. - Mi az? - vette lejjebb a hangerőt.

   - Zajt hallottam lentről. Valaki van a házban... - kezdtem megijedni. 

   - Ne tán anyukád?! - nézett reménnyel teli szemekkel.

   - Ő nem lehet, dolgozik. Ma egyedül vagyok itthon. 

   - Akkor miért vacakoltál, hogy vitázni fog, és mire volt a nagy suttogás?!
   - Hosszú történet lenne.
   - Kezdjek aggódni? - ekkor a szobaajtóm jellegzetes recsegésére figyeltem fel. 

   - Kezdj! - nagyot nyeltem, megragadtam karját, aztán a folyosó végi szoba felé futottam. A szívem egyre hevesebben vert, nagyon aggódtam. Gyorsan estünk be a lomok közzé, a bejáratot pedig gyengéden csaptam be magam mögött. Minden négyzetméternél kacatok tömkelege várta méltó sorsát, mozdulni közöttük már alig lehetett. Beljebb férkőztem az ablakhoz, magam mögött ráncigálva Szikszait is, aki, ha nem lettem volna mellette, már rég elájult volna a rémülettől. Ekkor nyekergés szűrődött be az ajtón. "A betörő bizonyára most jön fel" gondoltam magamban, és fénysebességgel bújtam a limlommal bekerített asztal alá. 

  - Gyere már! - morogtam halkan, majd Peti is le óhajtott bukni mellém. Elfújtam a lángot, s letettem földre a mécsest, mely tompa puffanással érintette a gerendákat, leheletnyit billeget még, és minden nesz elveszett a síri csöndben. Ahogy a titokzatos kísértet léptei egyre közeledtek, olyan sebességgel vert egyre hevesebben szívem, lélegzetem felgyorsult, és a hideg futkározott fel, s alá a hátamon. Rémülettől származott a feszültség, ami a léghullámokon vágtatott. Szegény kilincset pedig a kísértet, mint valamiféle szumó birkózó, lassan, de erővel nyomta le. Az ajtó résnyire nyílt...