1. fejezet 01. - Viharos éjjel

Üdvözlök kis weboldalamon minden kedves olvasót. Na jó, hogy ne keltsek hivatalos jellegű benyomást, ezért lazábbra fogom a szót. Remélem tetszeni fog a történetem, hiszen nekem ez az ötletem most tényleg bejön. Kérlek, ha tetszik a sztori jelezd felém, hogy feldobva írhassam a következő részt. A negatív véleményeiteket is elfogadom. Jó olvasást!

   Sötét éjjelnek ígérkezett. Szinte már nem is dugta ki fejét a felhők mögül az a néhány ragyogó csillag. A hold fényesen sütött az égen. Hűvös szellő járta át a környéket, néha be-befújt a kitárt ablakomon. Lágyan lengette szakadt függönyöm, én pedig nem messze az ablaktól, az igazak álmát aludtam. Nyurga lábam kikandikált a takaró alól, s mikor megütötte a vészjósló fuvallat hideg érintése, pillanatok alatt visszahúztam a paplan alá.

   Álmaimban új utakat jártam. Egyszerre sötétség tárult elém a gondolatvilágban, és mire eloszlott előttem a homályos köd, egy tengeren hánykolódtam valami törött tutajon. Tehetetlenül ültem kis hajóm kellős közepén, mikor villámok sújtottak az égből. Belecsaptak árbocomba, s hirtelen azon kaptam magam, hogy már nem is a kis fatákolmányon csücsülök, hanem egy óriási kalózhajó fedélzetén. A legénység sürgött-forgott. Egyesek a hajót takarították buzgón, mások az ágyúgolyókat hurcolták ide-oda. Hirtelen bevillant egy fényes folt, majd minden újra sötétségbe merült. 

   Pislákolva nyitottam szemeim a félhomályban. Egyre jobban süvített a szél, csapkodta az ablakokat, a függönyt pedig majd' leszaggatta. Az íróasztalomon heverő lapok minitornádó formájában szálltak a magasba. Kiugrottam pihe-puha ágyamból, és az ablakhoz siettem. Fürge mozdulattal zártam be, abban a pillanatban minden papírdarab földre hullt. Nagy sóhajtás után visszabújtam volna az ágyba, ám mikor leültem valamiféle szörny kopogtatását hallottam odakintről. Lassan megközelítettem az ablakot, majd óvatosan kinyitottam. Pár pillanat múlva már arra eszméltem fel, hogy valaki fejbe dobott egy kaviccsal. Meggyújtottam az asztalomon heverő mécsest, és körülnéztem az udvaron. Sehol senkit nem láttam.
  - Keith! - suttogta egy halk hang kintről. Kissé kihajoltam, s szemeim egy ismerős arcot pillantottak meg. Hajamba erővel belekapott a süvítő szél, mint mikor egy hatalmas ventilátort tartanak elém.
  - Peti?! - nem kellett sokat gondolkodnom, hogy felismerjem. - Hogy kerülsz te ide?! Azt hittem... - közbevágott.
  - Segítened kell! - hosszú szürke kabátja földig ért, baseball sapkája csaknem lerepült barna hajkupaca felől, és könnyes szemekkel bámult felém úgy, mintha egy éhes kölyökkutyus lenne.
  - Mi?! Várj! Mi?! - kérdeztem meg újból, összezavarodottan. - Ugye tudod, hogy innen sehova se mehetek? - néztem rá kétségbeesett arccal. A szél egyre jobban süvíteni kezdett.
  - Eltűntél... - magához szorította kabátját, lábai remegni kezdtek.
  - Nem én akartam így... És jobb lesz, ha elmész, mert anyu vitázni fog.
  - Nem mehetek - hajtotta le a fejét szomorúan.
  - Miért?
  - Nem mondhatom el... Segítened kell! - nézett fel rám reménnyel teli tekintettel.
  - Legalább elmondhatnád, hogy mit kell olyan nagyon segítenem...? - sóhajtottam türelmetlenül.
  - Elrabolták - fogalmazott egyszerűen, mintha egyből tudnám, mire gondol.
  - Kit? - pillantottam rá unottan.
  - Alfrédot - szipogott.
  - Ismerem? - támaszkodtam neki a párkánynak ölbe tett kézzel.
  - Ő a macskám...
  - Kösz, hogy ezért felkeltettél, jó éjt! - hajtottam volna be az ablakot.
  - Várj! Ez nem olyan egyszerű, ahogy hinnéd - szólt utánam, majd megálltam egy pillanatra. - Engedj be, kérlek! - lágy hangon könyörgött.
  - Oké, mássz! - egyeztem bele egy nehéz sóhajtás kíséretében. Egy létra volt a falhoz támasztva, melyre felkapaszkodott. A tetejéről nem tudott hogy boldogulni, nem érte el a párkányt. Kinyújtottam kezem, erősen megmarkolta, majd összeszedve minden erőmet, felhúztam.
  Karjaim megfeszültek, Peti nagy puffanással beesett a szobába. Egy darabig a földön hevert, kifújta magát. Küzdve csuktam be az ablakot a nagy vihar ellen, s a huzattól elaludt a mécses. Odakint egyre jobban tombolt a vihar, szakadt az eső. A sötétben csak a holdvilág nyújtott egy kis fényességet számunkra. A gyufát kerestem, hogy újra meggyújthassam a gyertyát, de miközben tapogatóztam az asztalon, lelöktem kezeimmel.
  - Jaj! Hé! - dühöngtem halkan, mikor megbotlottam valamiben... illetve valakiben.
  - Inkább nekem kellene panaszkodni. - tápászkodott fel lassan a poros földről.
  - Pszt! - elhallgattattam, majd megtaláltam a padlón a gyufásdobozkát. Fürge mozdulattal húztam végig egy vékony pálcikát a karton szélén, s pár szikrát vetett, majd a fadarab vége lángba lobbant. Hatalmas óvatossággal gyújtottam meg a mécsest, és emeltem fel.
  - Van egy ötletem - suttogtam, a padlás ajtaját szemlélve. Az asztalon keresgélve találtam egy darab drótot, amit a gyertyatartóra kötöttem. Pár lépést mentem a sarok felé, ahol egy korhadt, poros létra tengette mindennapjait. Az elhagyatott második emeletünk ajtajához vezetett. Közelebb mentem pár lépéssel, óvatosan megfogtam a szélét, és felléptem. Abban a pillanatban fülcsikorgató recsegésbe kezdett. Lassan felléptem a másik lábammal is, s csendesség lett. Hátranéztem, tekintetemmel a váratlan vendéget keresvén.
   - Hol vagy? - súgtam sietősen.
   - Itt - kaptam a pocsék választ.
   - Oké, de hol van az az itt? - hirtelen előttem termett, jobban mondva ugrott. Én pedig, mint egy hetven éves öregember, majdhogynem szívrohamot kaptam tőle az ijedségtől. - Inkább gyere! - idegeskedtem, aztán elindultam felfelé a létrán, kezemben villogó fénycsóvával. Finoman lépdeltem fokról fokra az ingatag faszerkezeten, ami olykor nyikkant egyet-egyet. Egyre közeledtem a csapóajtó felé. Amikor kobakom majdhogynem a plafont verdeste, lassan az ajtó felé nyúltam és felnyitottam, ekkor hatalmas nyikorgásba zendített. Mindvégig azt hittem, a feljáró ajtaja sikítozik, majd lenéztem, és minden világos lett. Drága Péter kezdte meg útját a padlásra. Türelmetlenségem ellenére szó nélkül hagytam a dolgot, és fapofát vágva felmásztam.

   Kerekre tárt szemekkel figyeltem az előttem elterülő por lepte folyosót, melyek végéből egy szoba nyílott. Megszámlálhatatlan mennyiségű könyv hevert a vékony kis polcokon, s mint hajnali kísértet, egy-egy ferde kép a falon.

  Eget rengető nyugalommal sétáltam végig a recsegő padlón. Itt már nem kellett félem, hogy valaki észrevesz, hiszen a mennyezet tökéletesen elfojt minden apró neszt. Egyszer csak Peti szuszogását éreztem a nyakamban. 

   - Te meg mit is művelsz pontosan? - pillantottam rá fél szemmel. 

   - Keith, én... én... félek - dadogta halkan. 

   - Itt már beszélhetsz normál hangnemben is. És csikiz a leheleted, akadj kicsit lentebb rólam! - én, az értelmetlen mondatok nagymestere, megint előálltam egyel. 

   - Ó, bocsánat - hátrált odébb alázattal. 

   - Ne vedd már annyira magara - nyugtatgattam. 

   - Most meg miért suttogsz? - állt meg, majd felé fordultam, s újra lesziszegtem. - Mi az? - vette lejjebb a hangerőt.

   - Zajt hallottam lentről. Valaki van a házban... - kezdtem megijedni. 

   - Ne tán anyukád?! - nézett reménnyel teli szemekkel.

   - Ő nem lehet, dolgozik. Ma egyedül vagyok itthon. 

   - Akkor miért vacakoltál, hogy vitázni fog, és mire volt a nagy suttogás?!
   - Hosszú történet lenne.
   - Kezdjek aggódni? - ekkor a szobaajtóm jellegzetes recsegésére figyeltem fel. 

   - Kezdj! - nagyot nyeltem, megragadtam karját, aztán a folyosó végi szoba felé futottam. A szívem egyre hevesebben vert, nagyon aggódtam. Gyorsan estünk be a lomok közzé, a bejáratot pedig gyengéden csaptam be magam mögött. Minden négyzetméternél kacatok tömkelege várta méltó sorsát, mozdulni közöttük már alig lehetett. Beljebb férkőztem az ablakhoz, magam mögött ráncigálva Szikszait is, aki, ha nem lettem volna mellette, már rég elájult volna a rémülettől. Ekkor nyekergés szűrődött be az ajtón. "A betörő bizonyára most jön fel" gondoltam magamban, és fénysebességgel bújtam a limlommal bekerített asztal alá. 

  - Gyere már! - morogtam halkan, majd Peti is le óhajtott bukni mellém. Elfújtam a lángot, s letettem földre a mécsest, mely tompa puffanással érintette a gerendákat, leheletnyit billeget még, és minden nesz elveszett a síri csöndben. Ahogy a titokzatos kísértet léptei egyre közeledtek, olyan sebességgel vert egyre hevesebben szívem, lélegzetem felgyorsult, és a hideg futkározott fel, s alá a hátamon. Rémülettől származott a feszültség, ami a léghullámokon vágtatott. Szegény kilincset pedig a kísértet, mint valamiféle szumó birkózó, lassan, de erővel nyomta le. Az ajtó résnyire nyílt...