1. fejezet 05. - Vallatás

Sziasztok. Sajnos nem tudtunk elmenni a koncertre, de egyetlen jó dolog benne az, hogy meg tudtam írni az ötödik töredéket/részt. Tudom, nem valami megynyerő a műfaj, de én ebben tudom igazán kiélni magam, de nyugalom, csak az első fejeztben lesz ennyi veszélyes akció, a többiben már a kapcsolatok, konfliktusok is helyet fognak kapni. :)

Ui.: Remélem most több visszajelzést kapok a részre! Jöhet tanács, dícséret, kiosztás, bármi, csak legyen már valami! ;) Jó olvasást!

Eddig történtek

   - Hosszú történet... túl hosszú - vettem mély levegőt. A jármű bizonyára kanyarodott, mert elvesztve egyensúlyom oldalra csúsztam mindeközben.

   - Rendben. Akkor mi legyen? - mondta tehetetlenül.

   - Van egy ötletem, de lehet, hogy nem válik be - álltam fel a földről szemeimet törülgetve. - Találkozzunk a parlament előtt délután négykor - vártam a választ, de semmi. Végül letettem.

   Remegő kezemből visszacsúsztattam a telefont rejtekére, s nehezen sóhajtottam. Izgultam, hiszen nem láttam előre a jövőt, mi lesz, mit kell tennem. Ehelyett félelem fogta el minden porcikámat, s arra koncentráltam, hogy tervem sikerüljön. A földre rogytam, majd az egyik falhoz kúsztam, és ájulást színleltem, mintha a kábító lövedék hatása még mindig élne. A fekete burokra, melyet szemhéjam vetített elém, elképzeltem az egész sikeres tervet, s annak hátulütőit, lehetőségeit. Egyfolytában arra gondoltam, hogy ha nem sikerül a tervem, engem is elfognak, s a fiúkat is, és már késő lesz, de ha még sikerül is, veszélybe keverem őket, és azt sosem bocsájtanám meg magamnak.

   A kocsi hirtelen nagyot fékezett, fejemet erősen a falba vertem. Szédülni kezdtem, s az egész világ bezárult szemeim előtt. Nem álmodtam, s nem reméltem, csupán eszméletlenül hevertem a földön, mint valami kiszolgáltatott rongybaba.

***

   Kis idő múlva magamhoz tértem, s szemeim előtt nem volt minden tiszta. Valaki rángatott, én pedig követtem. Kopár, ismeretlen helyen járhattunk. Nem voltak csak apró neszek, kutyák sem ugattak, motorok sem zúgtak. Helyette mély hangok társalogtak egymással. Majd egy épületbe vittek, és hideg, félelmetes szobába zártak. Nem tudtam felmérni a körülöttem lévő történéseket, a fáradságtól földre rogytam, és álomba merültem.

  Teltek-múltak a percek, bizonyára már a fiúk is kiértek a Duna csörgedező vize mellé. Engem kerestek, de nem tudtam ott lenni. Képtelen voltam a szökésre állapotom miatt. 

  Valahol a nagy semmi szélén, a másik két srác szenvedett bezárva, elrabolva. A hely minden pontját kamerák figyelték, biztonságiak kószáltak a szűk folyosókon.

  - Mióta vagyunk itt? - támaszkodott falnak Olivér. Nagy, reménnyel teli szemekkel bámult társára, bíztató szavakat várva.

  - Nagyjából két napja - Szikszai a lenti vaságyon hevert, kezei tarkójára téve párnaként szolgálták.

  - Jó lenne rájönni, hol is vagyunk valójában... - sóhajtott hosszan a szőke fiatal, s valamely égből pottyant csodára várt.

  - Nyugi, rosszabb is lehetne a helyzet... - mormogta a másik halkan.

  - Mint például? - elveszettsége érződött szavain. Ekkor egy kigyúrt, kopasz őr lépett be, s a cella ajtajához indult. Hosszú, fekete köpenye lobogott szélsebes léptei közben, s mikor odaért, megállott, és az övére akasztott fegyverek között kulcsait kereste. A két rab dermedten bámult, nem tudhatták, mik lesznek a fejlemények. Az őr végre megtalálta a cella kulcsát, és csörgés-zörgés közepette kinyitotta.

  - Patocska! - szólította hangosan, rekedten.

  - Igen! - bökte ki halkan, majd a kopasz elé sétált.

  - Kihallgatás! - ennyit mondott csupán, s egy lökéssel megfordította a fiút, és kezeit hátra bilincselte. Aztán újra maga felé fordította egy határozott kis lökéssel, s kivezette a fogdából. Maga után bekulcsolta az rács ajtaját, bezárva Szikit egyes egyedül.

   Olivér a goromba pacák előtt kullogott, lassan, s minden lépésénél egyre közelebb került az ismeretlennek, és a hosszú-hosszú folyosó végéhez értek. Két férfi állt ölbe tett kézzel a bejárat előtt, sötét ruhában, napszemüvegben, baseball-sapkában. Az őr intett nekik, erre ők egy lépést odébbálltak. Olit hátba lökte a fickó, és kénytelen volt bemenni a korom sötét helyre. A kísérője feloltotta az asztali lámpát, ami egyenest egy székre világított. A kétségbeesett fiú nagyot nyelt, s kutya-kötelessége volt leülni oda. Előtte egy fura alak ült, szinte elnyelte a sötétség.
   - Nos, biztos érdekel, hova kerültél - kezdte mondandóját ravasz hangon. - Viszont... engem is érdekelne valami - megállt egy pillanatra. - Nincs véletlenül egy furcsa lány ismerősöd? Esetleg amerikai származású? - megint  várt, gondolkodott. Közben Olivér nagyokat nyelt, szemei könnybe lábadtak. Senki nincs hozzászokva az ilyen, titokzatos és veszélyes helyzetekhez. - Esetleg olyan, akinek valami oknál fogva fiú neve van? - faggatózott, de Oli meg se mukkant. - TEHÁT?! - csapott az asztalra ordítva. - KI VELE! MIT TUDSZ KEITH JORDENS-RŐL? - állt fel mérgesen.  

   - Semmit - habozott egy kicsit, és magabiztosan a vallató felé nézett.
   - Hazug! - zendített rá megint. - Dönthetsz - higgadt le. - Vagy elmondod... vagy a biztos halál. Na?!
   - Akkor inkább meghalok, minthogy áruló módjára bárkiről is leadjam a lapot! - határozott volt, ugyanakkor a félelem benne lapult.
   - Szóval ismerted?!
   - Nem igazán...
   - Rendben. Te akartad - suttogta. - Elvinni! - kiabált az őrnek. - Aztán majd meglátjuk mi vár rád, Oliver - mondta utólag halkan, direkt angolosan kiejtve.
   Visszakísérte a kopasz a cellájába, majd Péter volt a soros. Mikor a két srác elment egymás mellett bíztatóan néztek a másik szemébe. Szikié ijedt volt, Olivéré kissé könnyes, de mindkettő azt sugallta: "Nyugalom. Nem lesz semmi baj!"
   Ugyanoda vezérelték Petit is, ahova társát. Abba a székbe ültették, ahova Patocskát is, de már lámpafénynél várták. Semmi nem változott ott az elmúlt három-négy percben. A gonosz ember a túl oldalon megint elkezdte mondandóját.
   - Gondolom, már kíváncsi vagy, hova is kerültél valójában... Elárulom, ha te is megosztassz velem valamit - várt, s kacagott egyet. - Ha jól sejtem, jóba vagy egy félig magyar, másrészről amerikai lánnyal, nem, de bár? - Szikiben is megvolt a félelem és bátorság keveréke, ám nem tudta eldönteni, melyik út lenne a helyes: az árulásé, vagy az ismeretlen. - Netán Keith Jordens? - sunyi tekintete alig látszott a sötét teremben.
   - Igen. Kedves lány! - bólintott rá vakmerően.
   - Kedves?! - nevetett gonoszan. - Akkor te nagyon félreismerhetted. 
   - Nagyon is jól ismerem! - és kimondta a varázsszót, ami más esetben egyenes út a halál felé, de itt, bökkenő nélkül vezetett az árulás kórtermébe. 
   - Akkor... Nem óhajtanál valami érdekeset elárulni erről a "kedves" lányról? - ekkor a fiú mögött álló őr már fegyverét emelte volna, de ezt félbeszakította valami. Illetve valaki.
   Az ajtó nagy csattanással kinyílt, s egy húsz év körüli férfi állt meg az ajtóban. Arca titokzatos volt, szemét sötét napszemüveg fedte, egyenruhája egyezett a kopasz fickóéval, de valami mégis más volt benne...

  

1. fejezet 04. - Elrabolva

Sziasztok. Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog. Jövő héten pedig koncertre megyek, úgyhogy nem hinném, hogy az előtt még lesz új rész, de utána hozom! :)

"Megnyaggatott macska is oroszlánná lehet!"

Eddig történtek

A srácok ijedten múlatták valahogy idejüket a kemény, zord cellában valahol Budapest városának forgalmas utcái alatt. Mélyen, odalent, semmit nem sejtve arról, hogy mi várhat rájuk, vagy hogy kinek a karmai közzé kerültek. 

   Felnyaláboltam a kész terveket, majd az asztalomhoz indultam. Kezeimmel a kartonpapírokat öleltem, ezért könyökömmel lesodortam minden felesleges fecnit a földre. A nálam lévőket szétterítettem, s szemléltem egy darabig. Középen egy térkép virított, mellette írás. A fotón, melyet megbízható forrásaimtól szereztem, az ellenség titkos, földalatti bázisát fürkésztem. Egy jól elkopott hegyű grafit ceruzát vettem kezembe, majd a jobb oldalon lévő behatolási terv alapján meghúztam halványan a vonalat.

   Az utam ott kezdődött, hogy megkerestem a legbiztosabb csatornafedelet, ahol miután lemásztunk a koszos mélységbe, található egy titkos csapóajtó, vagy lift, mely egyenest a bázis egyik takarítószobájába vezet. Innen a csíkot három terv szerint vezetettem végig: A, B és C. Mindegyik egy és ugyanazon helyre vezetett, ám az őrség kiszámíthatatlan. A forrásaim szerint oda egy kis, négyzetforma átjáró lett beépítve, és annak közepén állt egy íróasztal, melynél mindig ült egy őr. "Akkor járok szerencsével, ha a beosztott éppen egy újságot, vagy egy könyvet búj kávét iszogatva, de ha szimplán vak, nekem az is jó." - gondoltam. A további utamat sok minden határozta meg, ezért nem tudtam tovább szervezni, de egyben biztos voltam, felkészültnek kell lennem!

   Hirtelen egy nagy puffanásra lettem figyelmes, majd hangos sikoltások közepette rohantam le a lépcsőn, végigsiettem a folyosón, és mikor elém tárult kis nappalink, nem hittem a szememnek. A bejáratot valaki berúgta, anya a földön hevert a kanapé árnyékában.

   Az ajtó felől lassan, erőteljes lépteket téve sétált be egy fickó meredten. Magas volt, félelmetes kisugárzású arccal. Bal szemén sötét szemfedő reszketett, a másiknál egy heg csúfította. Rideg tekintettel bámult rám, kopasz feje csak úgy fénylett a nagysugarak alatt. Ruhája sugallta a benne rejlő gonoszságot. Fegyverek, lőszer, bomba, kard: mindene volt.

   Jobb kezében puskát hurcolt maga után... S életemben először érzetem igazán a félelem fagyos érintését. A fegyvert lassan emelte felém, a szó bennem ragadt, nem tudtam merre fussak, hová menjek, egy durranás, halvány villanás és mindennek vége.

***

   Idegen helyen ébredtem. Szemeimet dörzsölgetve a mellettem lévő fekete falat bámultam. Lábaim eszeveszettül zsibbadtak. Mikor fel akartam ülni, s kezemmel támasztani magam, nagy erővel nyilallt homlokon a fájdalom. Nehezen felkapartam magam a földről. Mély sötétség volt körülöttem, néhol szűrődött csak be a fényesség, apró, hangyányi réseken. 

   - Bizonyára páncélkocsi - gondoltam, majd óvatosan hátráltam, míg el nem értem az egyik falat. A fülemet hozzányomtam a hideg vashoz, majd próbáltam kihallgatni az elől lévőket. Tompa hangok szűrődtek át, nem mentem vele sokra. Inkább türelmesen a földig csúsztam, és egészen lehasaltam. Onnan már többet lehetett hallani a környezetemből. A város zaja mind figyelmem elé került. A dudáktól kezdve egészen a motorok zúgásáig, minden apró utcazaj átszűrődött a teherautó falán.

   Felegyenesedtem, s tettem pár óvatos, lassú lépést, mire hirtelen eszembe jutott, hogy Sziki telefonja nálam van. Kihalásztam a barna, térdig érő fűzőscsizmámba rejtett telefont, majd törökülésbe kucorodtam a padlón. Könyökömet a lábamhoz támasztottam, s két kézzel böngésztem a telefonon. Először is segítséget kellett hívnom, s éppen ezért a névjegyzékbe tájolódtam. Nagyjából ötven telefonszám közt kutattam, mire a legjobb barátok listánál három névre bukkantam: Olivér, Benny és Ya Ou.

   - Oli kilőve - súgtam magamban. - Ya Ou?! Ez meg mi féle név? - filóztam rajta egy keveset, mire váltottam. - Benny... Bizonyára Benedek, vagy Bence lehet - majd rányomtam. Felsóhajtottam, és az ég felé néztem lehunyt szemmel. - Kérlek - mondtam magamban, szinte hangtalanul, egymásután többször is. Ujjam a hívás gomb felé közeledett, mint egy csiga, s végül hozzáért. Újra a földet néztem, a kagylót fülemhez emeltem. Kicsengett. Pár másodperc után végre felvette valaki.

   - Igen? - kissé magas volt a hangja és vidám.

   - Én... én Keith Jordens vagyok - dadogtam halkan. - Segítséget szeretnék kérni!

   - Oké, de jól láttam, hogy az egyik haverom, Szikszai Péter telefonjáról beszél? Történt valami? - a háttérből halvány nevetés hallottam.

   - Igen, jól - nyögtem ki könnyel teli szemekkel. - Nagyon nagy baj van! - akadozott minden szavam, s bátorságom egyszeriben mind odaveszett. - Az a helyzet, hogy Szikit és.. Olivért elrabolták - szavaimon érződött a rettegés morajlása.

   - MI?! - hangosan szólt, ledöbbenve.

   - És most engem is... - abban a pillanatban két kis patak kezdett csörgedezni arcomon. - Félek!

   - Hol vagy most? - kérdezte aggódva.

   - Nem tudom. Valami dohos, sötét teherautóban.

   - Láttad, ki rabolt el? - mintha hivatásos nyomozó lenne, úgy faggatott.

   - Láttam - közben kinyújtottam zsibbadó lábam. - Fekete szemkötője volt a jobb oldalon, a másikon heg. Sötét ruhában jár mindenhova, maximálisan felfegyverkezve. Sosem felejtem el. Apámat is ő ölte meg - böktem ki a végét nehéz szívvel.

   - Ya Ou hívj rendőrt! Most! - a barátjának szólt, aki bizonyára mindvégig ott állt mellette. Mikor ezt kimondta, nagyot nyeltem, gombóc keletkezett torkomban.

   - Nem lehet! – estem kétségbe.

   - Miért? - lepődött meg a fiú.

   - Hosszú történet... túl hosszú - vettem mély levegőt. A jármű bizonyára kanyarodott, mert elvesztve egyensúlyom oldalra csúsztam mindeközben.

   - Rendben. Akkor mi legyen? - mondta tehetetlenül.

   - Van egy ötletem, de lehet, hogy nem válik be - álltam fel a földről szemeimet törülgetve. - Találkozzunk a parlament előtt délután négykor - vártam a választ, de semmi. Végül letettem.

    

1. fejezet 03. - Haditerv

Sziasztok. Tudom, kicsit rövidebb, és kevésbé cselekményes rész lett, de tökéletesen bevezeti az elkövetkezendő cselekményeket. Várhatóan szombaton hozom az új részt, remélem jön egy jókora ihlet hozzá! :) Jó olvasást, ha tetszett a rész kérlek kommentelj, iratkozz fel, pipálj, ahogy érzed! :) 

"Tudtad, hogy hinned kell, és célod ne engedd el!"

Eddig történtek

Két órányi keresgélés, és fordítgatás után végre megszületett az eredmény. Egy papírra jegyzeteltem le a szavakat, és végül összeállt a kép. 

   Ceruzám kiesett kezemből, s az asztal alatt landolt kis csörgés kísértében, én pedig meredten bámultam magam elé. 

  Teljesen lefagytam, mint mikor a világ dermed jéggé télen. Nem tudtam, mit, s merre, káoszba merült gondolatok jelentek meg. Az órámra néztem, amely egyre sietősebben lépdelt át a hosszú perceken. Kattogása számlálta a hátra lévő időmet, s úgy öt kemény, szinte már év után kapcsoltam. Megint az időt néztem, s nyugodt fejjel bizonyosodtam meg a tényről, hogy amit én életéveim múlásának véltem érezni, az csupán ötször hatvan másodperc volt. Majd újra belém települt a pánik mini formája, s megijedtem. "Mit fogok most tenni? Merre menjek, honnan induljak?" - e néhány gondolat százszor, s ezredszer fordult meg fejemben. 

   Fel-alá járkáltam végig a szűk helyiségben, de semmi... Kósza gondolatok néhányan, de valóban kevésszer csengtek fülemben. Tíz perc, s még mindig kopár az ötletek mezeje. Tizenöt, harminc, negyven, szinte már egy kerek óra, az idő ment tovább, én pedig fürödtem a sokkoltság sós vizében. Végül már meguntam a csoszogást, háttal fordultam az ágynak, s mintha kivágott fenyő lennék, úgy dőltem a párnáim közé. Lám, mikor odaértem, és puffantam egy nagyot, akkor jókorát koppant a fejem valami kemény tárgyban. Párnám alá néztem pislákolva, majd megjelent az ötletek izzója a fejem felett. Drága gépem heverészett ott, amit szempillantás alatt kihalásztam a dunna alól. Törökülésbe fészkeltem magam a feltúrt ágyon, és ölembe helyezve a laptopot, bekapcsoltam. Begépeltem a kellő szavakat, kódokat, mindvégig a képernyőre koncentrálva. S egyszerre a kellő weblapot bámultam. Nem volt az más, mint a K-akta, mely egy titkos közösségi oldal álneve. Bejelentkeztem, és sorra jött a sok kódnyelv, a képek, meg a nyilvános üzenet. 

   Hosszas vándorlás után végre célba értem e kulcsszó alapján: telefon rejtvény. Ezernyi találat, de mind közül a legfurcsább, és ismerősebb bűnöző képe a negyedik volt. Ott virított az a néhány sor róla, ami elég egy feladvány megoldásához. Gyorsan magamhoz vettem a kitépett füzetlapot, amin a jegyzeteim táncoltak, összeforrva egy teljes egész mondattá: "Az vagyok, aki régen voltam". Nagyot néztem, majd lepörgött az emlékeim kazettája és elém tárult a kép: anyu gyilkosa lehetett a tettes, immáron megint! 

    A kijelzőn még mindig a Patkánynak csúfolt egyén fotója látszott, mellette leírással. Magas, jól kiedzett, erős ember volt, szemkötőjétől már-már kalóznak mondhatta az ember. A bűnözés kalózának. Nagyon régen keresték őt akkor is, mikor nyomait az életemben hagyta, de senki nem tudta elfogni. Állítólag mindvégig rám vadászott, de hogy miért, azt nem árulták el. Mondogattam is mindig, hogy belepusztulok a kíváncsiságba, ha nem tudhatom meg, azonban mára már hidegen hagy a színfalak mögött zajló esemény. 

   Cselekednem kellett, gyorsan! Azonban gőzöm sem volt arról, hogyan tovább.

   Végül estére jött egy ihletfelhő, beugrott egy briliáns terv. Ennek megszervezése miatt szemhunyásnyit sem aludtam azon az éjjelen. 

    Hajnalodott. Valahogy belekeveredtem kusza álmaim világába, és riadtan keltem a kakasszóra. Egész éjszaka az asztalomnál ültem, és gondolkodtam, számolgattam, jegyzeteltem, és mindezekkel együtt a végére csakugyan elszunyókáltam. 

   A füzetek, cetlik és egyéb iratok gubancos kupacban aludtak, egymás hegyén-hátán. Közülük a ravaszabbikat pedig a könyökömre tapadva találtam. Egy kisebb halom alatt, az íróasztal túlsó végében, bujdosott a számítógépem. Utolsó szempillantást vetettem a földön lévő táblázatra, melyen a haditervem félbehagyott első példánya állt. Körülötte jegyzettömböm darabjai pihentek, s csak egy volt a kartonra pakolva. Mégpedig a folytatás vázlata, melyet a biztonság kedvéért írtam le arra az esetre, ha elaludnék.  

  

***

     A távolban, egy titokzatos földalatti bázison, cellájukban már a fiúk ébredeztek. Kemény, rozoga emeletes ágyon kellett átvészelniük a napokat a szó szerint üres, ráccsal elkerített helyen. 

   -  Hol vagyunk? - ült fel Olivér, szemeit dörzsölgetve, majd óvatosan lemászott fentről. 

   - Fogalmam sincs! - nyújtózkodott Sziki egy ásítás kíséretében. Aztán felállt, s követte a barátját, ki a rácshoz ment, és megfogott két egymás mellett lévő vasrudat és fejét a réshez dugta. 

   - Hogy jutunk ki innen? - szomorkodott.

   - De... mi ez a hely? - rúgott bele Peti egy apró kis kavicsba, majd tovább sétálgatott. 

   - Nem tudom - jött el a "kerítéstől". - Egyáltalán van itt valaki? - nézett rá reményteli szemekkel. 

   - Talán - sóhajtott hosszan -, de biztos vagyok abban, hogy nem nemes cél érdekében vagyunk itt - arcára kiütött a félelem heve, ugyanakkor nyugodt volt. Bízott benne, hogy minél hamarabb engedik menni őket, ahova szeretnének. Szabadon. 

   - Keith? - zsebre vágta kezeit, és az ajtónak dűlt. 

   - Remélem megment... legalábbis megpróbál - ült le ölbe tett kézzel Peti az ágyra. 

    A srácok ijedten múlatták valahogy idejüket a kemény, zord cellában valahol Budapest városának forgalmas utcái alatt. Mélyen, odalent, semmit nem sejtve arról, hogy mi várhat rájuk, vagy hogy kinek a karmai közzé kerültek.