Felmerült gondolatok, kérdések

Sziasztok. Nem igazán terveztem olyan bejegyzést, ami nem a törétnetről szól, de muszáj írnom egyet.
Nagyon sokan feltesznek magukban kérdéseket a blogommal kapcsolatban és nem találják rá a választ, így hát le kell írnom.

Miért nincs prológus? - teszi fel magában a kérdést egy erre tévedt túrista.
Nos, a válasz egyszerű, és reális. Először is, mielőtt az is szóba kerülne, hogy azért, mert apszolúte kezdő vagyok, elárulom NEM. Egyszerűen nincs. Már az elején sem terveztem ilyen részt. Töredékek vannak, de erre később térek ki.

Mik azok a töredékek? - értetlenkedik egy új olvasó. 
Egész életemben azt hallottam, hogy legyek egyedi. És amikor követtem a blogos népnek szokásait, akkor kaptam egyet-kettőt a fejemre. Írói szabadság van, akkor miért ne nevezhetnénk így a részeket?

Hány részt tervezel a blogba? - kérezi egy olvasó, aki fél, hogy közeleg a befejezés.
Őszintén? Gőzöm sincs!  Mivel nincsennek előre megírva a részek, illetve töredékek, menet közben találom ki a sztorit, és fogalmazom meg a történet. Ez nálam hosszabb ideig is eltarthat, ezért nem hozok sűrűn részeket. Néha az utolsó pillanatra hagyom a munkát, mert (régebben) hat nap alatt volt hét féle ötletem hozzá, a nyolcadikat pedig megírtam.

Ki munkája a design? - álltalában kritikusok keresik rá a megoldást. 
Természetesen az enyém. Sosem szoktam más munkájával dicsekedni, ezért szerkesztem ízig-vérig magam a blogot, amihez hozzá tartozik a kinézet is. Mint azt láthatjátok, és be is vallom most, hogy nem vagyok profi, nem leszek, de még akarni se akarok az lenni!

Hova lett a trailer? - érdeklődik egy lusta alak.
A második fejezet végére tervezem. De ha megerőltetitek magatokat, és beleolvastok a Fülszövegbe, akkor megtudjátok a lényeget.

Miért van fiú neve a főszereplő lánynak? - mindenki beleköt ebbe, mióta megvan a blog. 
Mint azt már említettem, az írói szabadság az oka. Egyszerűen nem találtam rá illő nevet, így jött, hogy félig külföldi lesz - vagy valami ilyesmi - és fiú nevet kap, aminek a sztorihoz is lesz köze majd. [Személy szerint én mindig Keitnek mondom, de ha jól tudom Kisznek kell... :D]

2. fejezet 01. - Valamit tenni kell

Hali! Itt is van a SOON-om első részlete, a többit is hozom nem sokára, de nem ígérem biztosra, hogy még ma jelentkezem, viszont igyekszem! ;) Na most aztán tényleg kíváncsi vagyok a komikra, mert a végén még fenyegetőznöm kellesz, hogy ennyi meg annyi komi után hozok csak érszt! :D 

"A szerencsések elfuthatnak, de a többiek halnak vagy ölnek"

Eddig történtek 

  Mutató ujja lassan közeledett a kis kallantyú felé. Éreztem, hogy a csövet erővel a nyakamhoz nyomta. Végül megtette. Lőtt, én pedig a következő másodpercekben zihálva, levegőért kapkodva földre rogytam. Nyakamból ömlött a vér, és tehetetlenül feküdtem.
    Utolsó pillanataimban még fél füllel hallottam a gonosz, vérfagyasztó kacajt, s az belefúltam az élet folyójába. 

***

   Nagy csend járta át az épületet. Minden jó gondolat feledésbe merült. Kivéve három srácot, kik óvatosan lopakodtak végig a folyosón. Bármi is történt volna, már ott nem volt menekvés. A szerencsések elfuthatnak, a többiek halnak vagy ölnek.

   Az idegen ember kezében tartotta pisztolyát, óvatosan lépdelt végig a falhoz simulva. A másik kettő pedig követte. Egyre közeledtek a hatalmas vasajtó felé, mely mögött hideg terem lapult, amely titkai nem kedveznek élő embernek. 

   Valami zaj szűrődött át a falakon. Valaki gonoszan, rettegetten nevetett. Majd csörgés-zörgés járta át a helyet, s a nesz az ajtó felől jött. Bizonyára Patkány akart kijönni, de valamiért visszacsukta a félig résnyire nyitott bejáratot.

   Azok hárman dermedten bámulták, mi lesz ebből.

   - Most mi lesz? - suttogott Olivér bizakodón.

   - Nem tudom - válaszolt Sziki halkan, mire haverja furán nézett rá, s legyintett.

    Vártak még mozdulatlanul egy-két percet, majd megtörték a csendességet.

   - Gyertek - szólt a vezér, s a másik irányba kezdett lassan menni.

   - Hova megyünk? - kérdezősködött megint a két fiú.

   - Fedezékbe. Túl veszélyes lenne itt várakozni, míg ők odabent vannak, s kitudja mikor jönnek ki - magyarázkodott gyorsan.

   - Nem úgy volt, hogy bármi áron megmentjük Keith-t? - aggodalmaskodott Sziki, miközben elindult tyúklépésekben a többiek után.

   - Nem tudod, kikkel van dolgunk - fordult felé az idegen férfi, s arcára félő szigorság ült. - Kemény bűnözők, akikkel nem tudunk csak úgy, fél kézzel elbánni. Előbb felderítjük a terepet, majd kimentjük. Keith erős lány... Tud magára vigyázni!

   - De, mi van ha... - félbeszakították.

   - Nincs de! Két perc az egész, nem lesz baj! - parancsolt rá a "főnöke", majd újra elindult.

   - Értettem - hajtotta le fejét búsan, de legbelül érezte, hogy nincs minden rendben.

   Pár másodperc után egy kis szertár ajtaja előtt állottak meg. Óvatosan benyitottak, s előbb Olivér, majd Peti ment be. A harmadik srác éppen követte volna őket, mikor léptek neszét hallotta. Egy őr lépett elő a folyosó végén.

   - Meneküljetek! - pillantott a fal mellett lévő fatákolmányra, s annak a végében lévő, rongyokkal fedett nyílásra. S bezárta őket, kitéve magát a veszélynek.

***

   Eközben valahol a belváros legmélyén, egy bérház ablakai pislákolva tekingettek ki álmosan az utcára, ahol lassacskán megkezdődött az éjjeli nyüzsgés. Odabent, két fiú készült éppen vacsorázni. Egyikük a nappaliban lévő kanapén heverészett, telefonozott. A barátja pedig éppen a konyhában sürgött forgott.

   - Francba! - dühöngött magában, s felállt.

   - Mi az? - kérdezősködött Benny, miközben egy nagy tál krumplipürét helyezett az asztal kellős közepére. 

   - Ugyan mi lenne? - Ya Ou idegesen járkált fel, s alá a nappali padlóján, miközben mobilját szorosan a füléhez tartotta.

   - Nem veszik fel? - pakolta sorba a tányérokat és evőeszközöket. 

   - Nem - miután egy újabb sikertelen híváson lett túl, mérgében az egyik fotelra dobta készüléket.

   - Mi történhetett? - ijedség ült Bence arcára.

   - Gőzöm sincs! - sóhajtott a másik. 

   - Akkor mi legyen? - kérdezte féltőn, aztán asztalhoz ült.

   - Hívni kellene a rendőröket - huppant le ő is ölbe tett kézzel, s a fejét vakarta. 

   - Ne feledd el, mit mondott Keith. Inkább hanyagoljuk... - mondta, majd enni kezdett. 

   - Valamit akkor is tennünk kell! - felállt, s mobiljáért ment. 

1. fejezet 07. - Halálos ellenfél

Sziasztok. Elérkeztünk az első fejezet végéhez is, s remélem tetszett, amit eddig olvastatok. A következő részt és az újításokat szombatra [2014. 06. 21.] várhatjátok.
Amit szombatra ígérek - a soon tartalma:
- új design
- három új töredék a második fejezetből
- bővebb információ a blogról és rólam
- trailer
- új szereplők, szituációk
Valamit, ha kérhetném: írjátok meg nekem a válaszokat megjegyzsében ez alá a bejegyzés alá, lehetőleg névvel:

- Mi tetszett az olvasottakban? 

- Mit javasolsz? 

- Kivel jöjjön össze Keith?

- Szerintetek hogyan folytassam a történetet? [Természetesen nem fogom felhasználni az ötleteket, mert már megvannak a terveim hozzá. Kíváncsiságból kérdezem, s nektek (is) tetsző részeket fogok hozni a jövőben.] 

Eddig történtek 

Egy hirtelen pillanatban erőt vett magán, s a falhoz lökött. Fájdalmamban halk nyögés szaladt ki számon, és a földre estem. Bosszúállón néztem fel rá onnan, és kitartóan kapartam fel magam a piszkos padlóról. Ám akkor, a falhoz szorított karomnál fogva, s lassan a fegyverért nyúlt. A nyakamhoz készült szorítani. Őszintén bevallom, akkor már tényleg féltem. Egy-két könny szökött szemeimből, és vártam a csodára, mely sosem teljesül.

Szívem egyre hevesebben vert, s a rémület örök foglyává lettem. Lábaim remegtek, szemeimből a könnyek pedig egymás után szökdöstek meg. Éreztem, hogy közel a vég, és sose látom már Szikit, vagy Olivért, az apámat, ki cserbenhagyott, vagy anyát, kinek hírét sem hallottam kemény tíz évig.
   Töltényt töltött, előkészült a véget vető lövésnek. Lassú másodperceim hosszúra nyúltak. Patkányra nézve felvettem egy gúnyos mosolyt, mely jelezte, hogy sosem adom fel. S ő csak nézett rám, mint halálos kísértetre, ki gyermek korában ijesztgette. 

    Mutató ujja lassan közeledett a kis kallantyú felé. Éreztem, hogy a csövet erővel a nyakamhoz nyomta. Végül megtette. Lőtt, én pedig a következő másodpercekben zihálva, levegőért kapkodva földre rogytam. Nyakamból ömlött a vér, és tehetetlenül feküdtem.
    Utolsó pillanataimban még fél füllel hallottam a gonosz, vérfagyasztó kacajt, s az belefúltam az élet folyójába. 

    

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK...

1. fejezet 06. - Mentőakció

Sziasztok. Nos, elég meggyötört heten vagyok túl... tele csalódással. Először lefújták a buszt Vattára, aztán igazságtalanul vesztettem egy versenyen, és most életem legjelentősebb versenyén sem kerültem dobogóra, de amiatt nem vagyok szomorú annyira, mert a nyertes megérdemelte. Ma egy nyavajás kompetenciamérésen estem át, a matek kikészített.... És végső sorban voltam olyan béna, hogy megcsapott egy kissé az áram - de nincs komolyabb bajom. :) Utána meg egy egész sikeres nyelvvizsgán lettem túl, és egy megnyert megyei rajzversenyen, úgyhogy most a fellegekben járok, annyira örülök! :) - Na jó, elég magamból, de jól esett így összefoglalni az eseményeket. Most pedig mindenkinek jó olvasást! 

P.S.: megjegyzést, pipát, feliratkozást magatok után hagyni ér! ;)

P.S. P.S.: Remélem tetszik az új design! ;) 

"Néha könnycsepp, néha mosoly, néha szabad, néha fogoly"

Eddig történtek 

  - Akkor... Nem óhajtanál valami érdekeset elárulni erről a "kedves" lányról? - ekkor a fiú mögött álló őr már fegyverét emelte volna, de ezt félbeszakította valami. Illetve valaki.

   Az ajtót nagy csattanással berúgták, s egy húsz év körüli férfi állt meg az ajtóban. Arca titokzatos volt, szemét sötét napszemüveg fedte, egyenruhája egyezett a kopasz fickóéval, de valami mégis más volt benne...

  

   Valami titokzatos. Senki nem ismert rá érdekes külsejére, magas, vékony testére, de mindvégig éreztük a változás szelét. Egy idegen, aki a titokzatos messzeségből jött, ámbár mégis oly ismerős. Terpeszben állt ott, harcra kész. Nem remegett, nem félt. Markában egy gépfegyvert szorongatva lépett pár lépést előre. A villanyt erős ütéssel kapcsolta fel, s egyszerre mindent fény lepett el. Patkány fia, ugyanis ő volt az a szemkötős ember, felpattant helyéről. Az őr megfordult, lövésre készen, Szikszai úr pedig dermedten fordította fejét a jövevény felé.
    Az ember, kinek arcát nem tudták szemügyre venni, puskáját feléjük emelte, fenyegetően, erőteljesen.
  - Hol van Keith? - csak ennyit dörmögött mély hangja.
  - Ki vagy te? - sunyi közelített ifjab Patkány.
  - Egy szép napon majd megtudod - aztán durrantott egyet az őr felé, aki későn kapcsolt, és hiába kapott a lőszer után, már a földön hevert. Sziki félőn figyelt, várta mi lesz. Lehet, hogy még jól jön ki ebből? 
  Azzal az ellenség is harcra készen fegyvert rántott, és betartva a tisztes távolságot, óvatosan közeledett apró léptekkel felé.
  - Hol van a lány? - minden szava lassú volt a titokzatos fiúnak.
  - Várhatod, hogy elmondjam - semmire se jutott a válasszal.
  - Rendben, játszhatunk így is... - egy ravasz mosoly kíséretében rálőtt a gonoszok gonoszának fiára. De az sem volt ám rest, lehajolt és megannyi visszajárót adott ellenfelének. Az pedig tartójába vágta a puskát, és ügyes gyakorlatokkal gyorsan előtte termett.
   - Ki vele! - előrántotta, s az álla alá tartotta a pisztolyt. Onnan már nem volt menekvés, be kellett vallania mindent, vagy a biztos halál.
   - Tizenkettes páncélterem, bal felső szárny - hadarta reszketve, magas, ijedt hangon. Ugyan is ötszáz méterrel a föld alatt volt a titkos bázis "földszintje", és a bal felső szárny már a legfelső szintnek számított.
   Határozott mozdulattal ellökte a túszt, tartójába vágta stukkerét, és karon ragadta a széken ücsörgő fiatalt.
   - Gyere! - szólt neki, majd rohanni kezdtek. Egyenesen ki az ajtón. A folyosón eszméletlenül heverő őröket sorra lépdelték át, majd a főfolyosónál meg kellett állniuk. Valakinek hangos léptei közeledtek arra. A falhoz lapultak, elől az idegen, utána Peti. Mély lélegzeteik sorra követték egymást, s végül az őr a kereszteződéshez ért. Szeme sarkából sem pillantott a két betolakodóra, gondolatában sem  fordult meg a helyzet, hogy valaki, illetve valakik őt a falhoz lapulva figyelik. Lassan, nagy léptekkel elsétált előttük. Majd mikor tiszta volt a terep, tovább indultak. Természetesen óvakodva a felszerelt ügynököktől és a gonosz katonákról, kik arra koptatták a padlót.
   Hamarosan elérkeztek oda, ahol fogva tartották a fiúkat. Lassan, lopakodó módba kapcsolva haladtak a cella-szoba irányába, ahol Patocska várt. Mikor meglátta barátját az ágyon üldögélő fiú, a rácsokhoz ugrott. A még mindig nem ismert manusz az ajtóhoz ment és egy hang tompított lövéssel sikerült kinyitnia a zárat. Nyikorogva kitárult a bejárat, s Olivér lépett ki rajta.
   - Lemaradtam valamiről? - kérdezte érdeklődően.
   - Nem sok mindenről... - kapta a választ Szikitől, aki inkább nem szólt semmit a történtekről idő hiányában.
   - Gyertek - sietett a megmentő.
   - Ki maga? - faggatta Oli, melyre választ nehezen kapott.
   - Maradjuk annyiban, hogy Keith "őrangyala" - súgta.
  Eztán minden nesz belemerült a hangos csendbe, s csupán hármuk lépteinek halk hangját lehetett hallani, ha nagyon odafigyelt az ember. Újra a főfolyosó iránya felé tartottak. Most óvatosabban, mint azelőtt, nehogy bajuk legyen belőle. Kicsit félve, de nekibátorodva osontak végig a hosszú-hosszú helyen, míg a legutolsó fordulóhoz nem értek. Oda bekanyarodva egy lift várt rájuk, mely egészen a bal felső szárnyhoz repítette őket. Onnan már csak egyetlen egy ajtó választotta el őket tőlem. Lassan közelítettek felé, óvatosan, s az idegen férfi már a puskáját tette készenlétbe, ha bármi baj adódna.

***

   Hideg szellő járta át a helyet, mégsem volt ott ablak, az ajtón kívül más nyílás meg aligha. Kómásan hevertem a földön, s hallottam az ellenség kemény lépteinek hangját. Szemeimet résnyire nyitottam, s homályos világ tárult elém. Láttam, hogy valakik körüljárnak, majd az egyik a lábamba rúgott.
   - Haha... Ez totál kába - kacagott gonoszan, de mégis bénának tűnt számomra a jelleme. - Él ez még? - nevetett fel hangosabban.
   - Ne bízd el magad - mélyen szólt a másik. Oly gyanús volt, s bele sem mertem gondolni, kitől származhatott e néhány szó. - Hidd el, ez még egy atomháborút is túlélne - valami olyan ütötte meg füleimet, ami rólam szólt, bár még sosem gondoltam ilyenre. Majd minden megint elhalkult.
   - Főnök - bizonyára egy őr volt az, s a társa... a társa pedig a rettegett Patkány. - Mi legyen vele? - fintorgott. A "főnök" agyalt egy kissé a dolgon, majd kötekedni kezdett.
   - Tudod, Keith... Ha valóban úgy hívnak, mint egy pasit. Emlékszel még apádra? Vagy a testvéreidre? Esetleg, bárkidre a múltból? Nézd - felsóhajtott, mint egy tinilány, ki a körmeit nézegeti csípőre tett kézzel -, nem volt könnyű elbánni velük, de gondlom ezt tudtad. Csak közlöm veled, hogy te annak idején megfutamodtál, és féltél. Túl gyenge voltál, hogy kihívás légy számomra. Túl gyenge. DE! Mostanra már gondlom vagy olyan erős, hogy legalább ne ijedj meg, ha rádnézek - ennél a pontnál kezdett kihozni sodromból, de nem moccantam meg, szemeimet is becsuktam, mintha eszméletlen lennék. - Kíváncsi vagy, mi történt azóta? - várt egy kicsit, majd folytatta. - Nos, apád még él - ez sem hatott meg annyira, hogy felpattanjak, viszont már egészen közel járt ahhoz, hogy végleg felbosszantson. - Ő is gyáva féreg. Tudja, hogy rád vadászom, s ő mégis egy cellában poshad valami amerikai börtönben, mint ez. Hiába, ha szeretne téged, már rég megóvott volna a veszéjtől - ekkor érte el a legfölső pontot a mércén.
   Nehézkesen feálltam, ők pedig gúnyosan mosolyogtak rám.
   - Pat-kány - szinte már morogtam, mikor feálltam, s megláttam őt. Támadósállásban vártam, mit akar most tenni.
   Egy hirtelen pillanatban erőt vett magán, s a falhoz lökött. Fájdalmamban halk nyögés szaladt ki számon, és a földre estem. Bosszúállón néztem fel rá onnan, és kitartóan kapartam fel magam a piszkos padlóról. Ám akkor, a falhoz szorított karomnál fogva, s lassan a fegyverért nyúlt. A nyakamhoz készült szorítani. Őszintén bevallom, akkor már tényleg féltem. Egy-két könny szökött szemeimből, és vártam a csodára, mely sosem teljesül.