Első díjam

Köszönöm, Miss Kinga-nak :)

2. fejezet 03. - Éreztem...

Sziasztok. Most időben érkezem az új résszel, ugyan kicsit későn. Remélem tetszeni fog, és kapok megjegyzséeket, véleményeket, legyen akár az negatív/pozitív. Na akkor jó olvasást, és jó éjszakát! :) 

"Minden apró kis dobbanást éreztem..."

Eddig történtek 

   - Bemehetünk? - szinte könnyes szemmel nézett a főorvos úrra. 

   - Természetesen - bólintott rá -, de lehetőleg halkan! - figyelmeztette őket, hogy semmi képen ne zavarják a beteget. Szikszai uram pedig már ment is. 

   - Javult az állapota? - lépett egyet a fehér köpenyes felé. 

   - Nem sokkal... Talán rosszabbodott. Rengeteg vért vesztett, de szerencsére nem volt túl mélyponton ahhoz a golyó, hogy azonnal kivégezze - sajnálatra kényszerülve összehúzta száját. - Csoda, hogy túlélte! - sóhajtott, majd derekához nyomva mappáját, megigazgatta a lapokat, és továbbment. 

   - Értem - súgta lefagyva.

  A folyosón való bájcsevejek közepette továbbra is puha ágyamban feküdtem egy kórházi szobában, elkülönítve mindentől és mindenkitől. Nyugalomban. Végre, de jó ezt mondani, főleg a sok harc, küzdelem után.  A szobát néma csend járta át, s csak a műszerek pityegését lehetett hallani, melyek életben tartottak. Még egy árva bogár sem szállhatott be az ablakon, s a vendégeknek kizárólag szájmaszkban volt szabad a közelembe jönni.

   Hirtelen az ajtó érdekes nyikorgását hallottam, majd valaki belépdelt. Útja egyenest mellém vezetett. Sziki volt az. Szemei könnybe lábadtak, sírásra készen. Finoman megfogta kezemet, majd a mellkasához nyomta. A szívéhez. Minden apró kis dobbanást éreztem, s szám picike mosolyra húzódott. Boldog voltam; szerelmes. Egy srácba, aki kitartott mellettem és velem volt. Úgy éreztem érzéseim kölcsönösek, de nem voltam benne biztos. Legszívesebben felálltam, s karjaiba borultam volna. Nem tehettem. Ágyhoz kötött a sok vezeték, gépezet, s egyetlen rossz mozdulat, nekem végem.

   Percekig állt mellettem Szikszai, szorította kezemet, s nem engedett. Mígnem újra nyikorgott az ajtó, s ezúttal egy váratlan vendég lépett be rajta. 

   - Légy szíves! - szólt Szikinek halkan, aki elengedett, majd távozott. A fickó pedig közelebb jött. Arcán látszott, hogy pityergett, szomorú volt. Csendesen állt ott, nem akarta megzavarni nyugalmam. Körbejárta a helyet, szétnézett. Aztán megállt az ablaknál, s a függönyt finoman félre tolva gyönyörködött az épületet körülvevő parkban. Majd a távolba nézett. Megpillantotta a városban nyüzsgő tömegeket, a közelben lévő szmogos utakat. Egyszerre látta Budapest apró, mégis szép tájait és a rémületbe ejtő magas bérházakat, melyek között ki tudja, mi történhet meg. 

   Tett még egy lassú kört az ágyam körül, majd megállott a szék előtt. Lágyan, mosolyogva nézett rám, kopasz fején megcsillant az ablakon beszűrődő napfény. Ugyan, akkor nem láthattam, mégis el tudtam képzelni, ahogyan ott áll mellettem, aggódva, ámbár boldogan. Évtizedek óta nem láttam már, biztos sokat változott! 

   - Keith... - szólított meg, s hangján lehetett érezni, hogy könnyek folydogálnak az arcán. - Tudod... én... - dadogta - nagyon sajnálom mind azt, ami történt veled - sóhajtott egy nagyot, majd megakadt a hangja. - Minden az én hibám. Sajnálom - hajtotta le mélyen a fejét és elfogta a sírás. Helyet foglalt a széken; megszorította kezemet. - Ugye hallasz engem? - reménykedett. - Nos, akkor el kell mondanom valamit - megint megállt, hogy összekaparássza gondolatait. - Tudod, sosem voltam az a minta apuka, de ezt egy valami még nehezebbé tette. Minden még születésed előtt kezdődött. A legjobb haverom, Chris, mindig ott volt mellettem. Napjaink legnagyobb részét egymással töltöttük. Éppen ezért kezdtük megutálni egymást. Akkoriban végeztem az egyik amerikai rendőr akadémián. Vizsgáznunk kellett, de ő elbukott. Nagyon irigy lett rám. S még rásegített, hogy valahogy elcsábítottam tőle anyádat. Ezzel mindent tönkretéve - ennél a részletnél már nagyon maga alatt volt, erősebben kezdte szorítani bal kezemet. Nem tudta egyből folytatni, nehéz volt számára visszaemlékezni ilyesmikre. Végül erőt vett magán és újra belekezdett. - Chris ekkor mérhetetlen szinten meggyűlölt minket. Elhatározta, hogy bosszút áll, ezért nyoma veszett egy időre. Eztán, mikor már anyáddal összeházasodtunk, te úton voltál, s mikor újdonsült otthonunkba költözködtünk ez a patkány ránk támadt. Titeket sikerült elbújtatnom, de nekem már késő volt. Elfogott. Anyád úgy tudta meggyilkolt. Nagyon féltett téged, s születésed után Amerikából elhozott téged Magyarországra. Nevelőszülőket fogadott, és titkos testőröket, akik minden léptedet sólyomszemmel figyelik. S nem sokra rá neki is nyoma veszett. Patkány elfogta, s megpróbálta megerőszakolni... de amikor ő ellenállt... - itt végleg megcsuklott a hangja. Sírni kezdett, s félt, hogy engem is elveszt. Magát okolta mindenért, de abban a pillanatban beláttam, hogy értelmetlenül.
   Mikor mindez tudatomig hatolt nagyon elszomorodtam. Tudtam, hogy apámmal kell maradnom és támogatnom. Ez az egész hatalmas erőt adott.
   - Apa! - erőltettem magam halk, mégis érthető beszédre, s résnyire nyitottam szemeim. 

2. fejezet 02. - Váróterem

Sziasztok. Táborban voltam, így nem tudtam hozni az új töredékeket, sajnálom. De megérkeztem a következővel, és kedden megint itt leszek veletek! Nektek hogy telik a nyár? Szoktatok olvasgatni? :)

Na puszi, várlak titeket holnap után is! 

"Halálomon voltam, nem éreztem, nem hallottam."

Eddig történtek 

   - Gőzöm sincs! - sóhajtott a másik. 

   - Akkor mi legyen? - kérdezte féltőn, aztán asztalhoz ült.

   - Hívni kellene a rendőröket - huppant le ő is ölbe tett kézzel, s a fejét vakarta. 

   - Ne feledd el, mit mondott Keith. Inkább hanyagoljuk... - mondta, majd enni kezdett. 

   - Valamit akkor is tennünk kell! - felállt, s mobiljáért ment. 

   Halálomon voltam, nem éreztem, nem hallottam. Egyetlen érzés tartott még életben. A múlt poros, töredezett emlékei jelentek meg szemeimben. Mikor még kisgyermekként szaladtunk mezítláb a harmatos fűben kora reggel, s nagy huppanással mindketten földre estünk. Elmerültem tekintetében és már akkor, gyerekként beleszerettem. S később, kisdiák korunkban, mikor nagy vihar közeledett, ő megfogta kezemet, odaadta kiskabátját, és úgy mentünk végig a hosszú utcán, esőben, szélben.

   Gyorsan peregtek le előttem a gondolatok, már-már azt hittem, itt a vég. Talán utolsó pillanataimban valaki hangját hallottam. Hozzám szólt, de nem értettem. Próbáltam felé fordulni, de egyszerűen nem ment. Apró tapintásokat éreztem nyakam környékén, majd eszméletemet vesztettem. 

***

   A kórház elrettentő, mégis melegséggel teli. A kórtermek előtt mindig várt valaki egyetlen árva széken üldögélve. S az orvosok, mintha a kezükben lenne minden hatalom, úgy rohangáltak a folyosókon, sokszor idegesen, volt, hogy boldogan. Mikor melyik. Mindig is rettegtem ettől a helytől. Sosem akartam oda kerülni, e kívánságom pedig teljesült is volna egy életre, ha nem lenne halálos ellenségem. 

   - Mi történt? - rontott ki a harmadik emeleti lépcsőházból egy kemény kalapos ürge ezt kérdezgetve idegesen. A folyosó végén üldögélt csak négy srác, nyugisan, féltve valakit, aki fontos számukra. Engem. Feléjük tartott sietősen, egy időre abba hagyva a hangoskodást. Mégse! Tévedtem. Az ajtóhoz ment. Leskelődni próbált az ablakon, de hiába; bent behúzták a hófehér függönyt. 

   - Ki van odabent? - fordult szemrebbenés nélkül a srácok felé. Leplezni akarta aggodalmát valakiért, akivel igazából sosem törődött mostanáig. 

   - Miért érdekli? - kérdezett vissza a szőke, Olivér, miközben tekintete mereven a padlóra szegült. 

   - Hogy miért érdekel? - förmedt rá türelmetlenül. - Szerinted? Nem hiába kérdeztem! - majd sóhajtott párat és újra kitört, mint valami vulkán egy elhagyatott szigeten. - A lányom veszélyben van! Akár meghalhat, ha nem találom meg. Felfogtad?! - Oli továbbá is csak nézett ki a fejéből, ezzel egy szempillantásnyit sem vetve a fickóra. 

   - Uram - szólalt meg Sziki, ki az ablak másik végében állva leskelődött könnyes szemekkel, szinte már az üveghez tapadva. - Keith - fordult meg. - Nem véletlenül Keith Jordens-et keresi? - pislogott felé, semmit nem sejtve arról, hogy én mindvégig abban a hitben éltem, hogy apám elhagyott minket, s talán ezt az elmúlás követte. 

   - De... Igen. Ő az? - lépdelt közelebb Petihez, aki tiszteletre méltón arrébbállt egy lépést. - Mi történt? - látva engem, a sok műszerre, infúzióra kötve könnyes szemmel erőltette magát beszédre. Szavai halkak voltak, nehezek. Szíve egyszerre tonnákat nyomott odabent, főleg a dühtől, mit maga iránt érzett. Elhanyagolt, olyannyira, hogy életemben láttam vagy kétszer... Se. 

   Sziki átlépkedett amoda, annak reményében, hogy a függöny egy égi csoda folytán életre kel és arrébb sétál, hogy ő is szabad betekintés élvezhessen. A másik három srác csak ült, s várta a történéseket. Olivéren és Szikin kívül senkinek sem jutott el tudatáig mi is történt valójában. Érteni, hiszen ők nem aggódtak annyira értem, az életemért, s hogy valaha láthatnak-e még egy másodpercre is.

   A hosszú, borzalmas csendet a főorvos hangja törte meg, kinek tekintetén látszott, mit akar mondani. 

  - Uraim! - szólt, majd mindhárman távoztak. Sziki, s a másik fickó, mintha meg sem hallották volna! Mozdulatlanul vártak tovább. Peti kiskutyus szemeiből folytak a könnycseppek látva a kórházi szoba rejtelmeit. Az ismeretlen szinte már idegességében majdhogynem ordított, mint a fába szorult féreg. Mérges volt magára, hiszen réges-régen elfutott a veszély elől; majd várt, s várt, pedig mindig is tudta, hogy ez az egész be fog következni. Csak magát okolhatja, senki mást a világon! Tudta, de hidegen hagyta. Sosem értettem. 

   A doktor lépett be a szobába, s mozdulatainak apró nesze egészen fülemig hatolt. Lehet, nem láttam, s beszédre képtelen voltam, viszont hallottam és éreztem mindent, amit az emberi érzék képes. A két kuksoló szemei végig az orvoson voltak, így teljes biztonságban érezhettem magam minden gyötrelemtől. Infúziómat kicserélte, s minden műszert ellenőrzött. Majd a fiúkra nézett, intett, és kiindult a folyosóra. 

   - A lány még mindig eszméletlen, de minden rendben van - folytatni szerette volna, de Sziki féltő hangja megszakította. 

   - Bemehetünk? - szinte könnyes szemmel nézett a főorvos úrra. 

   - Természetesen - bólintott rá -, de lehetőleg halkan! - figyelmeztette őket, hogy semmi képen ne zavarják a beteget. Szikszai uram pedig már ment is. 

   - Javult az állapota? - lépett egyet a fehér köpenyes felé. 

   - Nem sokkal... Talán rosszabbodott. Rengeteg vért vesztett, de szerencsére nem volt túl mélyponton ahhoz a golyó, hogy azonnal kivégezze - sajnálatra kényszerülve összehúzta száját. - Csoda, hogy túlélte! - sóhajtott, majd derekához nyomva mappáját, megigazgatta a lapokat, és továbbment. 

   - Értem - súgta lefagyva.