1. fejezet 02. - Nyomkövető

Sziasztok. Tudom későn, de megérkezett az új töredék is, ami - bevallom - nagyon rövidre sikerült. Eredetileg sem így terveztem, de új ötletekre tettem szert, és így született ez. Remélem elnyeri tetszését valamennyiteknek és kapok pár véleményt. Szurkoljatok, hogy a következő résznél már ne fájjon a kezem - nem tudom mi baja, de nagyon rossz >.< .

"Visszatérő álom lesz a félelem."

Eddig történtek

- Gyere már! - morogtam halkan, majd Peti is le óhajtott bukni mellém. Elfújtam a lángot, s letettem földre a mécsest, mely tompa puffanással érintette a gerendákat, leheletnyit billeget még, és minden nesz elveszett a síri csöndben. Ahogy a titokzatos kísértet léptei egyre közeledtek, olyan sebességgel vert egyre hevesebben szívem, lélegzetem felgyorsult, és a hideg futkározott fel, s alá a hátamon. Rémülettől származott a feszültség, ami a léghullámokon vágtatott. Szegény kilincset pedig a kísértet, mint valamiféle szumó birkózó, lassan, de erővel nyomta le. Az ajtó résnyire nyílt...

   Csukott szemmel, s remegve vártuk a sors gyors és keserű hevét, az árny pedig már a szobában járt. Zseblámpája villogott, nehéz léptekei alatt szállt a por felfelé. Szerencsésnek vélhettük magunkat, viszont csak a téren, hogy bekerített minket az elhasznált tárgyak hada. 

   A titokzatos valami lassan közelített felénk a fénycsóvájával. Rémületemben szemeimet becsuktam, fogaimat összeszorítottam,összekucorodtam, vártam. Mit is tehettem volna mást?! Reméltem, nem történik baj, de nem voltam benne biztos, sőt, inkább nagyon bizonytalan.  

   Peti pedig ugyanúgy, sőt talán még jobban rettegett, mint bárki. Hihettem is ezt, mivel olyan fordulatot vetett gondolatörvénye, hogy egyszer csak felállott, és e szavakkal köszöntötte a betörőt. 

   - Hát te? - próbált utat törni a kacathegyeken. 

   - Követtelek. 

   - Szóval mind végig egy macsós hangú fiú elől bujkáltunk ennyire?! - suttogtam szinte már hangtalanul. 

   - És miért? - hallatta idegesítő hangját újra Peti. 

   - Eltűntél, ráadásul az éjszaka közepén... és az ablakon keresztül! - próbálta viccesen hangsúlyozni mondandóját. - Egyébként mi ez a hely? - kíváncsiskodott, mintha már nem tűnt volna fel neki. 

   - Várj egy kicsit - majd a rejtekhely felé nézett. - Keith, előjöhetsz! - hangján érezni lehetett a még el nem tűnt szikrákat, amely az ijedtség morzsáiból töredezett vissza. Én pedig nagyot nyeltem, majd felemelkedtem egy kisebb lomhalmaz árnyékából. 

   - Keith? Ki a pali? - lepődött meg nevem hallatán a szőke srác. 

   - Lány, oké? - lépdeltem át a tiszta terepre idegesen. - Ne ítélj névről! - méreggel teli szemekkel néztem fel rá; ugyanis jóval fél fejjel magasabb termetű volt nálam. 

   - Akkor, bocsánat - nyögte visszahúzódóan, s ez nekem is feltűnt. 

   - Semmi baj! - kacsintottam egy nagy mosoly kíséretében. Alig tudtam kerülni tekintetét, véletlenül sikerült mélyen elmerülnöm gyönyörű szemeiben. Eloszlott a feszültség, és egy, hamar elhalt néma csönd vette kezdetét. Mosolyra állt a szája, és lágyan nézett felém. 

Péter pedig meg majd megőrült, idegesen törte meg a pillanatot. 

   - Ő itt Olivér, ez meg Keith. Meg vagytok elégedve? - hadarta el szavait. Összezavarodottan néztem a két srácot. Nem tudtam eldönteni, a fejemben van kavar, vagy a való életben. Abban a pillanatban egy egészen új világ tárult elém. Látomás, vagy rémálom. Mi is lehetett?! Mély homályba fulladva az összes emlékem, értetlenül eszméltem fel, s azon kaptam magam, hogy egy pokrócon fekszem a falnál, és a nap is kisütött már. A fiúk? Eltűntek. Csupán egy elhagyott telefon hevert a padlón, mellette Olivér zseblámpája. 

   Körbetekintettem a helyiségben, és kongó üresség szúrt szemen. 

   - Hová tűnt innen a sok lom? - álltam fel a koszos padlóról meghökkenten. Elveszettnek éreztem magam így. - Mi történhetett? - vakartam a fejem, s pár lépést tettem a földön heverő tárgyak irányába. Finoman nyúltam értük. A telefon új fajta, érintőképernyős volt, valószínűleg Peti tulajdona. Feloldtam a kijelzőt, és egy térkép volt a háttér. Bambán bámultam, mígnem megértettem: fejjel lefele van a fotó. Megfordítottam és minden világos lett. Budapest titkos, földalatti utcáinak pontos útvonalát figyeltem. Egyből feltűnt, mi is lehetett az, mert már volt dolgom azelőtt is ilyenekkel, még anno Los Angeles földjeit járva. 

   Szemléltem a rendszert, s egyszerre beugrott, mikor apámat rabolták el, milyen aljas trükköket használtak. Az egyik volt az is, ami ekkor. Pediglen az a mocskos térfa, amit "telefon rejtvénynek" nevezünk, sosem volt egyszerű. Sietősen szereltem le a hátlapot, s íme; ahogy sejtettem benn is volt egy cetli, amire különböző külföldi nyelveken írták a szavakat, melyekből összerakhatunk egy nyomra vezető találós kérdéssé.

   Egyszer csak ajtócsapódást hallottam. Gondoltam, anya lehet az, ezért pillanatok alatt a hálószobámban termettem. Előkaptam könyveimet fiókomból, és úgy tettem, mintha éppen belemerültem volna a tanulásba.

   - Halihó! - kiáltott anyu. Aztán a lépcső recsegő dallama szállt hozzám. 

   - Szia - kiabáltam jó hangosan, hogy ő is hallja. 

   - Tanulsz? - természetesen bármit válaszolok, az mindig rossz, ezért néma csendben ültem az egyik könyvem felett, miközben rágcsáltam a tollam végét. Néhány másodperc múlva anyu nyitott be a szobámba. - Helyes! - adta a választ saját kérdésére. Nem érdeklődött semmi más iránt, szótlanul elment. 

   Amint eltűnt a láthatárról, észrevettem, hogy még mindig pizsamában lézengek ott, tehát gyorsan elkészülődtem. Eztán néma csendben felszöktem a padlásra, és  előkotortam a pokróc alá rejtett telefont. Pulóverem zsebébe csúsztattam, úgy rohantam ki a régi lomtárból, a folyosón keresztül, és különös kukac mozgásommal le csörtettem a létrán, majd lehuppantam az ágyamra, ahol a matek könyvem pihent. 

   Elővettem a kis készüléket, és lekapartam hátlapját, hol a rejtvény rejtőzött. A papírkát az asztalra tettem, majd levettem polcomról egy millió szavas szótárt. Az volt a szerencsém, hogy három nyelven volt írva, és abból kettőt folyékonyan beszéltem. Azt az egynehány szót, melyek a könyvben bujkáltak, nem volt kis idő kikeresnem. Legalább volt mivel lepleznem valódi célom anya szemében, hiszen nyugodtan mondhattam azt, hogy nyelveket kell tanulnom. Elhitte. Két órányi keresgélés, és fordítgatás után végre megszületett az eredmény. Egy papírra jegyzeteltem le a szavakat, és végül összeállt a kép. 

   Ceruzám kiesett kezemből, s az asztal alatt landolt kis csörgés kísértében, én pedig meredten bámultam magam elé.