1. fejezet 04. - Elrabolva

Sziasztok. Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog. Jövő héten pedig koncertre megyek, úgyhogy nem hinném, hogy az előtt még lesz új rész, de utána hozom! :)

"Megnyaggatott macska is oroszlánná lehet!"

Eddig történtek

A srácok ijedten múlatták valahogy idejüket a kemény, zord cellában valahol Budapest városának forgalmas utcái alatt. Mélyen, odalent, semmit nem sejtve arról, hogy mi várhat rájuk, vagy hogy kinek a karmai közzé kerültek. 

   Felnyaláboltam a kész terveket, majd az asztalomhoz indultam. Kezeimmel a kartonpapírokat öleltem, ezért könyökömmel lesodortam minden felesleges fecnit a földre. A nálam lévőket szétterítettem, s szemléltem egy darabig. Középen egy térkép virított, mellette írás. A fotón, melyet megbízható forrásaimtól szereztem, az ellenség titkos, földalatti bázisát fürkésztem. Egy jól elkopott hegyű grafit ceruzát vettem kezembe, majd a jobb oldalon lévő behatolási terv alapján meghúztam halványan a vonalat.

   Az utam ott kezdődött, hogy megkerestem a legbiztosabb csatornafedelet, ahol miután lemásztunk a koszos mélységbe, található egy titkos csapóajtó, vagy lift, mely egyenest a bázis egyik takarítószobájába vezet. Innen a csíkot három terv szerint vezetettem végig: A, B és C. Mindegyik egy és ugyanazon helyre vezetett, ám az őrség kiszámíthatatlan. A forrásaim szerint oda egy kis, négyzetforma átjáró lett beépítve, és annak közepén állt egy íróasztal, melynél mindig ült egy őr. "Akkor járok szerencsével, ha a beosztott éppen egy újságot, vagy egy könyvet búj kávét iszogatva, de ha szimplán vak, nekem az is jó." - gondoltam. A további utamat sok minden határozta meg, ezért nem tudtam tovább szervezni, de egyben biztos voltam, felkészültnek kell lennem!

   Hirtelen egy nagy puffanásra lettem figyelmes, majd hangos sikoltások közepette rohantam le a lépcsőn, végigsiettem a folyosón, és mikor elém tárult kis nappalink, nem hittem a szememnek. A bejáratot valaki berúgta, anya a földön hevert a kanapé árnyékában.

   Az ajtó felől lassan, erőteljes lépteket téve sétált be egy fickó meredten. Magas volt, félelmetes kisugárzású arccal. Bal szemén sötét szemfedő reszketett, a másiknál egy heg csúfította. Rideg tekintettel bámult rám, kopasz feje csak úgy fénylett a nagysugarak alatt. Ruhája sugallta a benne rejlő gonoszságot. Fegyverek, lőszer, bomba, kard: mindene volt.

   Jobb kezében puskát hurcolt maga után... S életemben először érzetem igazán a félelem fagyos érintését. A fegyvert lassan emelte felém, a szó bennem ragadt, nem tudtam merre fussak, hová menjek, egy durranás, halvány villanás és mindennek vége.

***

   Idegen helyen ébredtem. Szemeimet dörzsölgetve a mellettem lévő fekete falat bámultam. Lábaim eszeveszettül zsibbadtak. Mikor fel akartam ülni, s kezemmel támasztani magam, nagy erővel nyilallt homlokon a fájdalom. Nehezen felkapartam magam a földről. Mély sötétség volt körülöttem, néhol szűrődött csak be a fényesség, apró, hangyányi réseken. 

   - Bizonyára páncélkocsi - gondoltam, majd óvatosan hátráltam, míg el nem értem az egyik falat. A fülemet hozzányomtam a hideg vashoz, majd próbáltam kihallgatni az elől lévőket. Tompa hangok szűrődtek át, nem mentem vele sokra. Inkább türelmesen a földig csúsztam, és egészen lehasaltam. Onnan már többet lehetett hallani a környezetemből. A város zaja mind figyelmem elé került. A dudáktól kezdve egészen a motorok zúgásáig, minden apró utcazaj átszűrődött a teherautó falán.

   Felegyenesedtem, s tettem pár óvatos, lassú lépést, mire hirtelen eszembe jutott, hogy Sziki telefonja nálam van. Kihalásztam a barna, térdig érő fűzőscsizmámba rejtett telefont, majd törökülésbe kucorodtam a padlón. Könyökömet a lábamhoz támasztottam, s két kézzel böngésztem a telefonon. Először is segítséget kellett hívnom, s éppen ezért a névjegyzékbe tájolódtam. Nagyjából ötven telefonszám közt kutattam, mire a legjobb barátok listánál három névre bukkantam: Olivér, Benny és Ya Ou.

   - Oli kilőve - súgtam magamban. - Ya Ou?! Ez meg mi féle név? - filóztam rajta egy keveset, mire váltottam. - Benny... Bizonyára Benedek, vagy Bence lehet - majd rányomtam. Felsóhajtottam, és az ég felé néztem lehunyt szemmel. - Kérlek - mondtam magamban, szinte hangtalanul, egymásután többször is. Ujjam a hívás gomb felé közeledett, mint egy csiga, s végül hozzáért. Újra a földet néztem, a kagylót fülemhez emeltem. Kicsengett. Pár másodperc után végre felvette valaki.

   - Igen? - kissé magas volt a hangja és vidám.

   - Én... én Keith Jordens vagyok - dadogtam halkan. - Segítséget szeretnék kérni!

   - Oké, de jól láttam, hogy az egyik haverom, Szikszai Péter telefonjáról beszél? Történt valami? - a háttérből halvány nevetés hallottam.

   - Igen, jól - nyögtem ki könnyel teli szemekkel. - Nagyon nagy baj van! - akadozott minden szavam, s bátorságom egyszeriben mind odaveszett. - Az a helyzet, hogy Szikit és.. Olivért elrabolták - szavaimon érződött a rettegés morajlása.

   - MI?! - hangosan szólt, ledöbbenve.

   - És most engem is... - abban a pillanatban két kis patak kezdett csörgedezni arcomon. - Félek!

   - Hol vagy most? - kérdezte aggódva.

   - Nem tudom. Valami dohos, sötét teherautóban.

   - Láttad, ki rabolt el? - mintha hivatásos nyomozó lenne, úgy faggatott.

   - Láttam - közben kinyújtottam zsibbadó lábam. - Fekete szemkötője volt a jobb oldalon, a másikon heg. Sötét ruhában jár mindenhova, maximálisan felfegyverkezve. Sosem felejtem el. Apámat is ő ölte meg - böktem ki a végét nehéz szívvel.

   - Ya Ou hívj rendőrt! Most! - a barátjának szólt, aki bizonyára mindvégig ott állt mellette. Mikor ezt kimondta, nagyot nyeltem, gombóc keletkezett torkomban.

   - Nem lehet! – estem kétségbe.

   - Miért? - lepődött meg a fiú.

   - Hosszú történet... túl hosszú - vettem mély levegőt. A jármű bizonyára kanyarodott, mert elvesztve egyensúlyom oldalra csúsztam mindeközben.

   - Rendben. Akkor mi legyen? - mondta tehetetlenül.

   - Van egy ötletem, de lehet, hogy nem válik be - álltam fel a földről szemeimet törülgetve. - Találkozzunk a parlament előtt délután négykor - vártam a választ, de semmi. Végül letettem.