1. fejezet 03. - Haditerv

Sziasztok. Tudom, kicsit rövidebb, és kevésbé cselekményes rész lett, de tökéletesen bevezeti az elkövetkezendő cselekményeket. Várhatóan szombaton hozom az új részt, remélem jön egy jókora ihlet hozzá! :) Jó olvasást, ha tetszett a rész kérlek kommentelj, iratkozz fel, pipálj, ahogy érzed! :) 

"Tudtad, hogy hinned kell, és célod ne engedd el!"

Eddig történtek

Két órányi keresgélés, és fordítgatás után végre megszületett az eredmény. Egy papírra jegyzeteltem le a szavakat, és végül összeállt a kép. 

   Ceruzám kiesett kezemből, s az asztal alatt landolt kis csörgés kísértében, én pedig meredten bámultam magam elé. 

  Teljesen lefagytam, mint mikor a világ dermed jéggé télen. Nem tudtam, mit, s merre, káoszba merült gondolatok jelentek meg. Az órámra néztem, amely egyre sietősebben lépdelt át a hosszú perceken. Kattogása számlálta a hátra lévő időmet, s úgy öt kemény, szinte már év után kapcsoltam. Megint az időt néztem, s nyugodt fejjel bizonyosodtam meg a tényről, hogy amit én életéveim múlásának véltem érezni, az csupán ötször hatvan másodperc volt. Majd újra belém települt a pánik mini formája, s megijedtem. "Mit fogok most tenni? Merre menjek, honnan induljak?" - e néhány gondolat százszor, s ezredszer fordult meg fejemben. 

   Fel-alá járkáltam végig a szűk helyiségben, de semmi... Kósza gondolatok néhányan, de valóban kevésszer csengtek fülemben. Tíz perc, s még mindig kopár az ötletek mezeje. Tizenöt, harminc, negyven, szinte már egy kerek óra, az idő ment tovább, én pedig fürödtem a sokkoltság sós vizében. Végül már meguntam a csoszogást, háttal fordultam az ágynak, s mintha kivágott fenyő lennék, úgy dőltem a párnáim közé. Lám, mikor odaértem, és puffantam egy nagyot, akkor jókorát koppant a fejem valami kemény tárgyban. Párnám alá néztem pislákolva, majd megjelent az ötletek izzója a fejem felett. Drága gépem heverészett ott, amit szempillantás alatt kihalásztam a dunna alól. Törökülésbe fészkeltem magam a feltúrt ágyon, és ölembe helyezve a laptopot, bekapcsoltam. Begépeltem a kellő szavakat, kódokat, mindvégig a képernyőre koncentrálva. S egyszerre a kellő weblapot bámultam. Nem volt az más, mint a K-akta, mely egy titkos közösségi oldal álneve. Bejelentkeztem, és sorra jött a sok kódnyelv, a képek, meg a nyilvános üzenet. 

   Hosszas vándorlás után végre célba értem e kulcsszó alapján: telefon rejtvény. Ezernyi találat, de mind közül a legfurcsább, és ismerősebb bűnöző képe a negyedik volt. Ott virított az a néhány sor róla, ami elég egy feladvány megoldásához. Gyorsan magamhoz vettem a kitépett füzetlapot, amin a jegyzeteim táncoltak, összeforrva egy teljes egész mondattá: "Az vagyok, aki régen voltam". Nagyot néztem, majd lepörgött az emlékeim kazettája és elém tárult a kép: anyu gyilkosa lehetett a tettes, immáron megint! 

    A kijelzőn még mindig a Patkánynak csúfolt egyén fotója látszott, mellette leírással. Magas, jól kiedzett, erős ember volt, szemkötőjétől már-már kalóznak mondhatta az ember. A bűnözés kalózának. Nagyon régen keresték őt akkor is, mikor nyomait az életemben hagyta, de senki nem tudta elfogni. Állítólag mindvégig rám vadászott, de hogy miért, azt nem árulták el. Mondogattam is mindig, hogy belepusztulok a kíváncsiságba, ha nem tudhatom meg, azonban mára már hidegen hagy a színfalak mögött zajló esemény. 

   Cselekednem kellett, gyorsan! Azonban gőzöm sem volt arról, hogyan tovább.

   Végül estére jött egy ihletfelhő, beugrott egy briliáns terv. Ennek megszervezése miatt szemhunyásnyit sem aludtam azon az éjjelen. 

    Hajnalodott. Valahogy belekeveredtem kusza álmaim világába, és riadtan keltem a kakasszóra. Egész éjszaka az asztalomnál ültem, és gondolkodtam, számolgattam, jegyzeteltem, és mindezekkel együtt a végére csakugyan elszunyókáltam. 

   A füzetek, cetlik és egyéb iratok gubancos kupacban aludtak, egymás hegyén-hátán. Közülük a ravaszabbikat pedig a könyökömre tapadva találtam. Egy kisebb halom alatt, az íróasztal túlsó végében, bujdosott a számítógépem. Utolsó szempillantást vetettem a földön lévő táblázatra, melyen a haditervem félbehagyott első példánya állt. Körülötte jegyzettömböm darabjai pihentek, s csak egy volt a kartonra pakolva. Mégpedig a folytatás vázlata, melyet a biztonság kedvéért írtam le arra az esetre, ha elaludnék.  

  

***

     A távolban, egy titokzatos földalatti bázison, cellájukban már a fiúk ébredeztek. Kemény, rozoga emeletes ágyon kellett átvészelniük a napokat a szó szerint üres, ráccsal elkerített helyen. 

   -  Hol vagyunk? - ült fel Olivér, szemeit dörzsölgetve, majd óvatosan lemászott fentről. 

   - Fogalmam sincs! - nyújtózkodott Sziki egy ásítás kíséretében. Aztán felállt, s követte a barátját, ki a rácshoz ment, és megfogott két egymás mellett lévő vasrudat és fejét a réshez dugta. 

   - Hogy jutunk ki innen? - szomorkodott.

   - De... mi ez a hely? - rúgott bele Peti egy apró kis kavicsba, majd tovább sétálgatott. 

   - Nem tudom - jött el a "kerítéstől". - Egyáltalán van itt valaki? - nézett rá reményteli szemekkel. 

   - Talán - sóhajtott hosszan -, de biztos vagyok abban, hogy nem nemes cél érdekében vagyunk itt - arcára kiütött a félelem heve, ugyanakkor nyugodt volt. Bízott benne, hogy minél hamarabb engedik menni őket, ahova szeretnének. Szabadon. 

   - Keith? - zsebre vágta kezeit, és az ajtónak dűlt. 

   - Remélem megment... legalábbis megpróbál - ült le ölbe tett kézzel Peti az ágyra. 

    A srácok ijedten múlatták valahogy idejüket a kemény, zord cellában valahol Budapest városának forgalmas utcái alatt. Mélyen, odalent, semmit nem sejtve arról, hogy mi várhat rájuk, vagy hogy kinek a karmai közzé kerültek.