2. fejezet 03. - Éreztem...

Sziasztok. Most időben érkezem az új résszel, ugyan kicsit későn. Remélem tetszeni fog, és kapok megjegyzséeket, véleményeket, legyen akár az negatív/pozitív. Na akkor jó olvasást, és jó éjszakát! :) 

"Minden apró kis dobbanást éreztem..."

Eddig történtek 

   - Bemehetünk? - szinte könnyes szemmel nézett a főorvos úrra. 

   - Természetesen - bólintott rá -, de lehetőleg halkan! - figyelmeztette őket, hogy semmi képen ne zavarják a beteget. Szikszai uram pedig már ment is. 

   - Javult az állapota? - lépett egyet a fehér köpenyes felé. 

   - Nem sokkal... Talán rosszabbodott. Rengeteg vért vesztett, de szerencsére nem volt túl mélyponton ahhoz a golyó, hogy azonnal kivégezze - sajnálatra kényszerülve összehúzta száját. - Csoda, hogy túlélte! - sóhajtott, majd derekához nyomva mappáját, megigazgatta a lapokat, és továbbment. 

   - Értem - súgta lefagyva.

  A folyosón való bájcsevejek közepette továbbra is puha ágyamban feküdtem egy kórházi szobában, elkülönítve mindentől és mindenkitől. Nyugalomban. Végre, de jó ezt mondani, főleg a sok harc, küzdelem után.  A szobát néma csend járta át, s csak a műszerek pityegését lehetett hallani, melyek életben tartottak. Még egy árva bogár sem szállhatott be az ablakon, s a vendégeknek kizárólag szájmaszkban volt szabad a közelembe jönni.

   Hirtelen az ajtó érdekes nyikorgását hallottam, majd valaki belépdelt. Útja egyenest mellém vezetett. Sziki volt az. Szemei könnybe lábadtak, sírásra készen. Finoman megfogta kezemet, majd a mellkasához nyomta. A szívéhez. Minden apró kis dobbanást éreztem, s szám picike mosolyra húzódott. Boldog voltam; szerelmes. Egy srácba, aki kitartott mellettem és velem volt. Úgy éreztem érzéseim kölcsönösek, de nem voltam benne biztos. Legszívesebben felálltam, s karjaiba borultam volna. Nem tehettem. Ágyhoz kötött a sok vezeték, gépezet, s egyetlen rossz mozdulat, nekem végem.

   Percekig állt mellettem Szikszai, szorította kezemet, s nem engedett. Mígnem újra nyikorgott az ajtó, s ezúttal egy váratlan vendég lépett be rajta. 

   - Légy szíves! - szólt Szikinek halkan, aki elengedett, majd távozott. A fickó pedig közelebb jött. Arcán látszott, hogy pityergett, szomorú volt. Csendesen állt ott, nem akarta megzavarni nyugalmam. Körbejárta a helyet, szétnézett. Aztán megállt az ablaknál, s a függönyt finoman félre tolva gyönyörködött az épületet körülvevő parkban. Majd a távolba nézett. Megpillantotta a városban nyüzsgő tömegeket, a közelben lévő szmogos utakat. Egyszerre látta Budapest apró, mégis szép tájait és a rémületbe ejtő magas bérházakat, melyek között ki tudja, mi történhet meg. 

   Tett még egy lassú kört az ágyam körül, majd megállott a szék előtt. Lágyan, mosolyogva nézett rám, kopasz fején megcsillant az ablakon beszűrődő napfény. Ugyan, akkor nem láthattam, mégis el tudtam képzelni, ahogyan ott áll mellettem, aggódva, ámbár boldogan. Évtizedek óta nem láttam már, biztos sokat változott! 

   - Keith... - szólított meg, s hangján lehetett érezni, hogy könnyek folydogálnak az arcán. - Tudod... én... - dadogta - nagyon sajnálom mind azt, ami történt veled - sóhajtott egy nagyot, majd megakadt a hangja. - Minden az én hibám. Sajnálom - hajtotta le mélyen a fejét és elfogta a sírás. Helyet foglalt a széken; megszorította kezemet. - Ugye hallasz engem? - reménykedett. - Nos, akkor el kell mondanom valamit - megint megállt, hogy összekaparássza gondolatait. - Tudod, sosem voltam az a minta apuka, de ezt egy valami még nehezebbé tette. Minden még születésed előtt kezdődött. A legjobb haverom, Chris, mindig ott volt mellettem. Napjaink legnagyobb részét egymással töltöttük. Éppen ezért kezdtük megutálni egymást. Akkoriban végeztem az egyik amerikai rendőr akadémián. Vizsgáznunk kellett, de ő elbukott. Nagyon irigy lett rám. S még rásegített, hogy valahogy elcsábítottam tőle anyádat. Ezzel mindent tönkretéve - ennél a részletnél már nagyon maga alatt volt, erősebben kezdte szorítani bal kezemet. Nem tudta egyből folytatni, nehéz volt számára visszaemlékezni ilyesmikre. Végül erőt vett magán és újra belekezdett. - Chris ekkor mérhetetlen szinten meggyűlölt minket. Elhatározta, hogy bosszút áll, ezért nyoma veszett egy időre. Eztán, mikor már anyáddal összeházasodtunk, te úton voltál, s mikor újdonsült otthonunkba költözködtünk ez a patkány ránk támadt. Titeket sikerült elbújtatnom, de nekem már késő volt. Elfogott. Anyád úgy tudta meggyilkolt. Nagyon féltett téged, s születésed után Amerikából elhozott téged Magyarországra. Nevelőszülőket fogadott, és titkos testőröket, akik minden léptedet sólyomszemmel figyelik. S nem sokra rá neki is nyoma veszett. Patkány elfogta, s megpróbálta megerőszakolni... de amikor ő ellenállt... - itt végleg megcsuklott a hangja. Sírni kezdett, s félt, hogy engem is elveszt. Magát okolta mindenért, de abban a pillanatban beláttam, hogy értelmetlenül.
   Mikor mindez tudatomig hatolt nagyon elszomorodtam. Tudtam, hogy apámmal kell maradnom és támogatnom. Ez az egész hatalmas erőt adott.
   - Apa! - erőltettem magam halk, mégis érthető beszédre, s résnyire nyitottam szemeim.