1. fejezet 06. - Mentőakció

Sziasztok. Nos, elég meggyötört heten vagyok túl... tele csalódással. Először lefújták a buszt Vattára, aztán igazságtalanul vesztettem egy versenyen, és most életem legjelentősebb versenyén sem kerültem dobogóra, de amiatt nem vagyok szomorú annyira, mert a nyertes megérdemelte. Ma egy nyavajás kompetenciamérésen estem át, a matek kikészített.... És végső sorban voltam olyan béna, hogy megcsapott egy kissé az áram - de nincs komolyabb bajom. :) Utána meg egy egész sikeres nyelvvizsgán lettem túl, és egy megnyert megyei rajzversenyen, úgyhogy most a fellegekben járok, annyira örülök! :) - Na jó, elég magamból, de jól esett így összefoglalni az eseményeket. Most pedig mindenkinek jó olvasást! 

P.S.: megjegyzést, pipát, feliratkozást magatok után hagyni ér! ;)

P.S. P.S.: Remélem tetszik az új design! ;) 

"Néha könnycsepp, néha mosoly, néha szabad, néha fogoly"

Eddig történtek 

  - Akkor... Nem óhajtanál valami érdekeset elárulni erről a "kedves" lányról? - ekkor a fiú mögött álló őr már fegyverét emelte volna, de ezt félbeszakította valami. Illetve valaki.

   Az ajtót nagy csattanással berúgták, s egy húsz év körüli férfi állt meg az ajtóban. Arca titokzatos volt, szemét sötét napszemüveg fedte, egyenruhája egyezett a kopasz fickóéval, de valami mégis más volt benne...

  

   Valami titokzatos. Senki nem ismert rá érdekes külsejére, magas, vékony testére, de mindvégig éreztük a változás szelét. Egy idegen, aki a titokzatos messzeségből jött, ámbár mégis oly ismerős. Terpeszben állt ott, harcra kész. Nem remegett, nem félt. Markában egy gépfegyvert szorongatva lépett pár lépést előre. A villanyt erős ütéssel kapcsolta fel, s egyszerre mindent fény lepett el. Patkány fia, ugyanis ő volt az a szemkötős ember, felpattant helyéről. Az őr megfordult, lövésre készen, Szikszai úr pedig dermedten fordította fejét a jövevény felé.
    Az ember, kinek arcát nem tudták szemügyre venni, puskáját feléjük emelte, fenyegetően, erőteljesen.
  - Hol van Keith? - csak ennyit dörmögött mély hangja.
  - Ki vagy te? - sunyi közelített ifjab Patkány.
  - Egy szép napon majd megtudod - aztán durrantott egyet az őr felé, aki későn kapcsolt, és hiába kapott a lőszer után, már a földön hevert. Sziki félőn figyelt, várta mi lesz. Lehet, hogy még jól jön ki ebből? 
  Azzal az ellenség is harcra készen fegyvert rántott, és betartva a tisztes távolságot, óvatosan közeledett apró léptekkel felé.
  - Hol van a lány? - minden szava lassú volt a titokzatos fiúnak.
  - Várhatod, hogy elmondjam - semmire se jutott a válasszal.
  - Rendben, játszhatunk így is... - egy ravasz mosoly kíséretében rálőtt a gonoszok gonoszának fiára. De az sem volt ám rest, lehajolt és megannyi visszajárót adott ellenfelének. Az pedig tartójába vágta a puskát, és ügyes gyakorlatokkal gyorsan előtte termett.
   - Ki vele! - előrántotta, s az álla alá tartotta a pisztolyt. Onnan már nem volt menekvés, be kellett vallania mindent, vagy a biztos halál.
   - Tizenkettes páncélterem, bal felső szárny - hadarta reszketve, magas, ijedt hangon. Ugyan is ötszáz méterrel a föld alatt volt a titkos bázis "földszintje", és a bal felső szárny már a legfelső szintnek számított.
   Határozott mozdulattal ellökte a túszt, tartójába vágta stukkerét, és karon ragadta a széken ücsörgő fiatalt.
   - Gyere! - szólt neki, majd rohanni kezdtek. Egyenesen ki az ajtón. A folyosón eszméletlenül heverő őröket sorra lépdelték át, majd a főfolyosónál meg kellett állniuk. Valakinek hangos léptei közeledtek arra. A falhoz lapultak, elől az idegen, utána Peti. Mély lélegzeteik sorra követték egymást, s végül az őr a kereszteződéshez ért. Szeme sarkából sem pillantott a két betolakodóra, gondolatában sem  fordult meg a helyzet, hogy valaki, illetve valakik őt a falhoz lapulva figyelik. Lassan, nagy léptekkel elsétált előttük. Majd mikor tiszta volt a terep, tovább indultak. Természetesen óvakodva a felszerelt ügynököktől és a gonosz katonákról, kik arra koptatták a padlót.
   Hamarosan elérkeztek oda, ahol fogva tartották a fiúkat. Lassan, lopakodó módba kapcsolva haladtak a cella-szoba irányába, ahol Patocska várt. Mikor meglátta barátját az ágyon üldögélő fiú, a rácsokhoz ugrott. A még mindig nem ismert manusz az ajtóhoz ment és egy hang tompított lövéssel sikerült kinyitnia a zárat. Nyikorogva kitárult a bejárat, s Olivér lépett ki rajta.
   - Lemaradtam valamiről? - kérdezte érdeklődően.
   - Nem sok mindenről... - kapta a választ Szikitől, aki inkább nem szólt semmit a történtekről idő hiányában.
   - Gyertek - sietett a megmentő.
   - Ki maga? - faggatta Oli, melyre választ nehezen kapott.
   - Maradjuk annyiban, hogy Keith "őrangyala" - súgta.
  Eztán minden nesz belemerült a hangos csendbe, s csupán hármuk lépteinek halk hangját lehetett hallani, ha nagyon odafigyelt az ember. Újra a főfolyosó iránya felé tartottak. Most óvatosabban, mint azelőtt, nehogy bajuk legyen belőle. Kicsit félve, de nekibátorodva osontak végig a hosszú-hosszú helyen, míg a legutolsó fordulóhoz nem értek. Oda bekanyarodva egy lift várt rájuk, mely egészen a bal felső szárnyhoz repítette őket. Onnan már csak egyetlen egy ajtó választotta el őket tőlem. Lassan közelítettek felé, óvatosan, s az idegen férfi már a puskáját tette készenlétbe, ha bármi baj adódna.

***

   Hideg szellő járta át a helyet, mégsem volt ott ablak, az ajtón kívül más nyílás meg aligha. Kómásan hevertem a földön, s hallottam az ellenség kemény lépteinek hangját. Szemeimet résnyire nyitottam, s homályos világ tárult elém. Láttam, hogy valakik körüljárnak, majd az egyik a lábamba rúgott.
   - Haha... Ez totál kába - kacagott gonoszan, de mégis bénának tűnt számomra a jelleme. - Él ez még? - nevetett fel hangosabban.
   - Ne bízd el magad - mélyen szólt a másik. Oly gyanús volt, s bele sem mertem gondolni, kitől származhatott e néhány szó. - Hidd el, ez még egy atomháborút is túlélne - valami olyan ütötte meg füleimet, ami rólam szólt, bár még sosem gondoltam ilyenre. Majd minden megint elhalkult.
   - Főnök - bizonyára egy őr volt az, s a társa... a társa pedig a rettegett Patkány. - Mi legyen vele? - fintorgott. A "főnök" agyalt egy kissé a dolgon, majd kötekedni kezdett.
   - Tudod, Keith... Ha valóban úgy hívnak, mint egy pasit. Emlékszel még apádra? Vagy a testvéreidre? Esetleg, bárkidre a múltból? Nézd - felsóhajtott, mint egy tinilány, ki a körmeit nézegeti csípőre tett kézzel -, nem volt könnyű elbánni velük, de gondlom ezt tudtad. Csak közlöm veled, hogy te annak idején megfutamodtál, és féltél. Túl gyenge voltál, hogy kihívás légy számomra. Túl gyenge. DE! Mostanra már gondlom vagy olyan erős, hogy legalább ne ijedj meg, ha rádnézek - ennél a pontnál kezdett kihozni sodromból, de nem moccantam meg, szemeimet is becsuktam, mintha eszméletlen lennék. - Kíváncsi vagy, mi történt azóta? - várt egy kicsit, majd folytatta. - Nos, apád még él - ez sem hatott meg annyira, hogy felpattanjak, viszont már egészen közel járt ahhoz, hogy végleg felbosszantson. - Ő is gyáva féreg. Tudja, hogy rád vadászom, s ő mégis egy cellában poshad valami amerikai börtönben, mint ez. Hiába, ha szeretne téged, már rég megóvott volna a veszéjtől - ekkor érte el a legfölső pontot a mércén.
   Nehézkesen feálltam, ők pedig gúnyosan mosolyogtak rám.
   - Pat-kány - szinte már morogtam, mikor feálltam, s megláttam őt. Támadósállásban vártam, mit akar most tenni.
   Egy hirtelen pillanatban erőt vett magán, s a falhoz lökött. Fájdalmamban halk nyögés szaladt ki számon, és a földre estem. Bosszúállón néztem fel rá onnan, és kitartóan kapartam fel magam a piszkos padlóról. Ám akkor, a falhoz szorított karomnál fogva, s lassan a fegyverért nyúlt. A nyakamhoz készült szorítani. Őszintén bevallom, akkor már tényleg féltem. Egy-két könny szökött szemeimből, és vártam a csodára, mely sosem teljesül.