Sziasztok. Táborban voltam, így nem tudtam hozni az új töredékeket, sajnálom. De megérkeztem a következővel, és kedden megint itt leszek veletek! Nektek hogy telik a nyár? Szoktatok olvasgatni? :)
Na puszi, várlak titeket holnap után is!
"Halálomon voltam, nem éreztem, nem hallottam."
Eddig történtek
- Gőzöm sincs! - sóhajtott a másik.
- Akkor mi legyen? - kérdezte féltőn, aztán asztalhoz ült.
- Hívni kellene a rendőröket - huppant le ő is ölbe tett kézzel, s a fejét vakarta.
- Ne feledd el, mit mondott Keith. Inkább hanyagoljuk... - mondta, majd enni kezdett.
- Valamit akkor is tennünk kell! - felállt, s mobiljáért ment.
Halálomon voltam, nem éreztem, nem hallottam.
Egyetlen érzés tartott még életben. A múlt poros, töredezett emlékei jelentek
meg szemeimben. Mikor még kisgyermekként szaladtunk mezítláb a harmatos fűben
kora reggel, s nagy huppanással mindketten földre estünk. Elmerültem
tekintetében és már akkor, gyerekként beleszerettem. S később, kisdiák
korunkban, mikor nagy vihar közeledett, ő megfogta kezemet, odaadta
kiskabátját, és úgy mentünk végig a hosszú utcán, esőben, szélben.
Gyorsan peregtek le előttem a
gondolatok, már-már azt hittem, itt a vég. Talán utolsó pillanataimban valaki
hangját hallottam. Hozzám szólt, de nem értettem. Próbáltam felé fordulni, de
egyszerűen nem ment. Apró tapintásokat éreztem nyakam környékén, majd
eszméletemet vesztettem.
***
A kórház elrettentő, mégis
melegséggel teli. A kórtermek előtt mindig várt valaki egyetlen árva széken
üldögélve. S az orvosok, mintha a kezükben lenne minden hatalom, úgy
rohangáltak a folyosókon, sokszor idegesen, volt, hogy boldogan. Mikor melyik.
Mindig is rettegtem ettől a helytől. Sosem akartam oda kerülni, e kívánságom
pedig teljesült is volna egy életre, ha nem lenne halálos ellenségem.
- Mi történt? - rontott ki a
harmadik emeleti lépcsőházból egy kemény kalapos ürge ezt kérdezgetve idegesen.
A folyosó végén üldögélt csak négy srác, nyugisan, féltve valakit, aki fontos
számukra. Engem. Feléjük tartott sietősen, egy időre abba hagyva a
hangoskodást. Mégse! Tévedtem. Az ajtóhoz ment. Leskelődni próbált az ablakon,
de hiába; bent behúzták a hófehér függönyt.
- Ki van odabent? - fordult
szemrebbenés nélkül a srácok felé. Leplezni akarta aggodalmát valakiért, akivel
igazából sosem törődött mostanáig.
- Miért érdekli? - kérdezett vissza
a szőke, Olivér, miközben tekintete mereven a padlóra szegült.
- Hogy miért érdekel? - förmedt rá
türelmetlenül. - Szerinted? Nem hiába kérdeztem! - majd sóhajtott párat és újra
kitört, mint valami vulkán egy elhagyatott szigeten. - A lányom veszélyben van!
Akár meghalhat, ha nem találom meg. Felfogtad?! - Oli továbbá is csak nézett ki
a fejéből, ezzel egy szempillantásnyit sem vetve a fickóra.
- Uram - szólalt meg Sziki, ki az
ablak másik végében állva leskelődött könnyes szemekkel, szinte már az üveghez
tapadva. - Keith - fordult meg. - Nem véletlenül Keith Jordens-et keresi? -
pislogott felé, semmit nem sejtve arról, hogy én mindvégig abban a hitben
éltem, hogy apám elhagyott minket, s talán ezt az elmúlás követte.
- De... Igen. Ő az? - lépdelt
közelebb Petihez, aki tiszteletre méltón arrébbállt egy lépést. - Mi történt? -
látva engem, a sok műszerre, infúzióra kötve könnyes szemmel erőltette magát
beszédre. Szavai halkak voltak, nehezek. Szíve egyszerre tonnákat nyomott
odabent, főleg a dühtől, mit maga iránt érzett. Elhanyagolt, olyannyira, hogy
életemben láttam vagy kétszer... Se.
Sziki átlépkedett amoda, annak reményében, hogy a függöny egy égi csoda
folytán életre kel és arrébb sétál, hogy ő is szabad betekintés élvezhessen. A
másik három srác csak ült, s várta a történéseket. Olivéren és Szikin kívül
senkinek sem jutott el tudatáig mi is történt valójában. Érteni, hiszen ők nem
aggódtak annyira értem, az életemért, s hogy valaha láthatnak-e még egy másodpercre
is.
A hosszú, borzalmas csendet a főorvos hangja törte meg, kinek tekintetén
látszott, mit akar mondani.
-
Uraim! - szólt, majd mindhárman távoztak. Sziki, s a másik fickó, mintha meg
sem hallották volna! Mozdulatlanul vártak tovább. Peti kiskutyus szemeiből
folytak a könnycseppek látva a kórházi szoba rejtelmeit. Az ismeretlen szinte
már idegességében majdhogynem ordított, mint a fába szorult féreg. Mérges volt
magára, hiszen réges-régen elfutott a veszély elől; majd várt, s várt, pedig
mindig is tudta, hogy ez az egész be fog következni. Csak magát okolhatja,
senki mást a világon! Tudta, de hidegen hagyta. Sosem értettem.
A doktor lépett be a szobába, s mozdulatainak apró nesze egészen fülemig
hatolt. Lehet, nem láttam, s beszédre képtelen voltam, viszont hallottam és
éreztem mindent, amit az emberi érzék képes. A két kuksoló szemei végig az
orvoson voltak, így teljes biztonságban érezhettem magam minden gyötrelemtől.
Infúziómat kicserélte, s minden műszert ellenőrzött. Majd a fiúkra nézett, intett,
és kiindult a folyosóra.
- A lány még mindig eszméletlen, de minden rendben van - folytatni
szerette volna, de Sziki féltő hangja megszakította.
- Bemehetünk? - szinte könnyes szemmel nézett a főorvos úrra.
- Természetesen - bólintott rá -, de lehetőleg halkan! - figyelmeztette
őket, hogy semmi képen ne zavarják a beteget. Szikszai uram pedig már ment
is.
- Javult az állapota? - lépett egyet a fehér köpenyes felé.
- Nem sokkal... Talán rosszabbodott. Rengeteg vért vesztett, de szerencsére
nem volt túl mélyponton ahhoz a golyó, hogy azonnal kivégezze - sajnálatra
kényszerülve összehúzta száját. - Csoda, hogy túlélte! - sóhajtott, majd
derekához nyomva mappáját, megigazgatta a lapokat, és továbbment.
- Értem - súgta lefagyva.
Ez nagyon jó lett! *-*
VálaszTörlésSosem gondoltam volna, hogy olvasni fogok egy btw sztorit. Őszintén szólva ameddig fejben kicserélhetem a szereplőket, ez izgatni sem fog. Nagyon jó a történeted és csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy siess a következővel.(:
VálaszTörlésEszméletlen jó :)
VálaszTörlésWáá ez nagyon jó lett... <3 És alig várom a kövit.. <3 Siess *.*
VálaszTörlésValami perfekt let:)
VálaszTörlés