2. fejezet 02. - Váróterem

Sziasztok. Táborban voltam, így nem tudtam hozni az új töredékeket, sajnálom. De megérkeztem a következővel, és kedden megint itt leszek veletek! Nektek hogy telik a nyár? Szoktatok olvasgatni? :)

Na puszi, várlak titeket holnap után is! 

"Halálomon voltam, nem éreztem, nem hallottam."

Eddig történtek 

   - Gőzöm sincs! - sóhajtott a másik. 

   - Akkor mi legyen? - kérdezte féltőn, aztán asztalhoz ült.

   - Hívni kellene a rendőröket - huppant le ő is ölbe tett kézzel, s a fejét vakarta. 

   - Ne feledd el, mit mondott Keith. Inkább hanyagoljuk... - mondta, majd enni kezdett. 

   - Valamit akkor is tennünk kell! - felállt, s mobiljáért ment. 

   Halálomon voltam, nem éreztem, nem hallottam. Egyetlen érzés tartott még életben. A múlt poros, töredezett emlékei jelentek meg szemeimben. Mikor még kisgyermekként szaladtunk mezítláb a harmatos fűben kora reggel, s nagy huppanással mindketten földre estünk. Elmerültem tekintetében és már akkor, gyerekként beleszerettem. S később, kisdiák korunkban, mikor nagy vihar közeledett, ő megfogta kezemet, odaadta kiskabátját, és úgy mentünk végig a hosszú utcán, esőben, szélben.

   Gyorsan peregtek le előttem a gondolatok, már-már azt hittem, itt a vég. Talán utolsó pillanataimban valaki hangját hallottam. Hozzám szólt, de nem értettem. Próbáltam felé fordulni, de egyszerűen nem ment. Apró tapintásokat éreztem nyakam környékén, majd eszméletemet vesztettem. 

***

   A kórház elrettentő, mégis melegséggel teli. A kórtermek előtt mindig várt valaki egyetlen árva széken üldögélve. S az orvosok, mintha a kezükben lenne minden hatalom, úgy rohangáltak a folyosókon, sokszor idegesen, volt, hogy boldogan. Mikor melyik. Mindig is rettegtem ettől a helytől. Sosem akartam oda kerülni, e kívánságom pedig teljesült is volna egy életre, ha nem lenne halálos ellenségem. 

   - Mi történt? - rontott ki a harmadik emeleti lépcsőházból egy kemény kalapos ürge ezt kérdezgetve idegesen. A folyosó végén üldögélt csak négy srác, nyugisan, féltve valakit, aki fontos számukra. Engem. Feléjük tartott sietősen, egy időre abba hagyva a hangoskodást. Mégse! Tévedtem. Az ajtóhoz ment. Leskelődni próbált az ablakon, de hiába; bent behúzták a hófehér függönyt. 

   - Ki van odabent? - fordult szemrebbenés nélkül a srácok felé. Leplezni akarta aggodalmát valakiért, akivel igazából sosem törődött mostanáig. 

   - Miért érdekli? - kérdezett vissza a szőke, Olivér, miközben tekintete mereven a padlóra szegült. 

   - Hogy miért érdekel? - förmedt rá türelmetlenül. - Szerinted? Nem hiába kérdeztem! - majd sóhajtott párat és újra kitört, mint valami vulkán egy elhagyatott szigeten. - A lányom veszélyben van! Akár meghalhat, ha nem találom meg. Felfogtad?! - Oli továbbá is csak nézett ki a fejéből, ezzel egy szempillantásnyit sem vetve a fickóra. 

   - Uram - szólalt meg Sziki, ki az ablak másik végében állva leskelődött könnyes szemekkel, szinte már az üveghez tapadva. - Keith - fordult meg. - Nem véletlenül Keith Jordens-et keresi? - pislogott felé, semmit nem sejtve arról, hogy én mindvégig abban a hitben éltem, hogy apám elhagyott minket, s talán ezt az elmúlás követte. 

   - De... Igen. Ő az? - lépdelt közelebb Petihez, aki tiszteletre méltón arrébbállt egy lépést. - Mi történt? - látva engem, a sok műszerre, infúzióra kötve könnyes szemmel erőltette magát beszédre. Szavai halkak voltak, nehezek. Szíve egyszerre tonnákat nyomott odabent, főleg a dühtől, mit maga iránt érzett. Elhanyagolt, olyannyira, hogy életemben láttam vagy kétszer... Se. 

   Sziki átlépkedett amoda, annak reményében, hogy a függöny egy égi csoda folytán életre kel és arrébb sétál, hogy ő is szabad betekintés élvezhessen. A másik három srác csak ült, s várta a történéseket. Olivéren és Szikin kívül senkinek sem jutott el tudatáig mi is történt valójában. Érteni, hiszen ők nem aggódtak annyira értem, az életemért, s hogy valaha láthatnak-e még egy másodpercre is.

   A hosszú, borzalmas csendet a főorvos hangja törte meg, kinek tekintetén látszott, mit akar mondani. 

  - Uraim! - szólt, majd mindhárman távoztak. Sziki, s a másik fickó, mintha meg sem hallották volna! Mozdulatlanul vártak tovább. Peti kiskutyus szemeiből folytak a könnycseppek látva a kórházi szoba rejtelmeit. Az ismeretlen szinte már idegességében majdhogynem ordított, mint a fába szorult féreg. Mérges volt magára, hiszen réges-régen elfutott a veszély elől; majd várt, s várt, pedig mindig is tudta, hogy ez az egész be fog következni. Csak magát okolhatja, senki mást a világon! Tudta, de hidegen hagyta. Sosem értettem. 

   A doktor lépett be a szobába, s mozdulatainak apró nesze egészen fülemig hatolt. Lehet, nem láttam, s beszédre képtelen voltam, viszont hallottam és éreztem mindent, amit az emberi érzék képes. A két kuksoló szemei végig az orvoson voltak, így teljes biztonságban érezhettem magam minden gyötrelemtől. Infúziómat kicserélte, s minden műszert ellenőrzött. Majd a fiúkra nézett, intett, és kiindult a folyosóra. 

   - A lány még mindig eszméletlen, de minden rendben van - folytatni szerette volna, de Sziki féltő hangja megszakította. 

   - Bemehetünk? - szinte könnyes szemmel nézett a főorvos úrra. 

   - Természetesen - bólintott rá -, de lehetőleg halkan! - figyelmeztette őket, hogy semmi képen ne zavarják a beteget. Szikszai uram pedig már ment is. 

   - Javult az állapota? - lépett egyet a fehér köpenyes felé. 

   - Nem sokkal... Talán rosszabbodott. Rengeteg vért vesztett, de szerencsére nem volt túl mélyponton ahhoz a golyó, hogy azonnal kivégezze - sajnálatra kényszerülve összehúzta száját. - Csoda, hogy túlélte! - sóhajtott, majd derekához nyomva mappáját, megigazgatta a lapokat, és továbbment. 

   - Értem - súgta lefagyva.